- Kedves barátom, had hívjalak meg egy szivarra. –mondta Don Bernardi, mintha egy rég nem látott barátja jött volna látogatóba. Pedig csak az északi területek különc vezetője volt, öntörvényű, makacs, és engedetlen.- A birodalmunk még sosem virágzott így. Büszke lehetsz magadra.

- Megtisztel, Compadre.[keresztapa olaszos, hivatalos megszólítása maffiózócsaládoknál.]– mondta az ifjú, és nagyot pöfékelt vastag dohányából.

- Kérlek, hagyjuk most a formaságokat. Egymás közt vagyunk, szólíts csak Robinnak. –Robin egy ötven év körüli, kopasz, néger férfi volt. Szakállán már meglátszottak az évek, bajusza is jócskán őszült már. – Spike fiam, dicséretet érdemelsz. A tanácsadóim ellened munkálkodtak. Nem akarták, hogy rád bízzak egy ilyen fontos feladatot. A család északabbra szakadt tagjait nehéz összefogni úgy, hogy abból haszon is származzon. Azt mondták, te nem vagy elég tapasztalat. És láss csodát, észak lassan megelőzi a déli régiókat a dohánycsempészésben, és a drogüzlet is virágzik. Jutalmat érdemelnél, annyi szent.

- Na de Robin… Az igazmondás nagy erény, de vigyázz vele. Ha nem lennék halott, most biztos belepirulnék a dicséretedbe. –mondta, és kortyolt egyet a finoman metszett, drága kristálypohárból. A folyadék vörös nyomot hagyott a felső ajkán. Mikor lenyalta, kivillantak abnormálisan hosszú szemfogai.

- Akkor váltsunk más témára. Feltételezem, hogy nem csak látogatóba jöttél. Ám az üzlet még várhat. Tudnod kell, hogy családunk bővült három új taggal. Had mutassam be őket. –Kezével intett, mire a lakkozott tölgyfaajtó kitárult, és háromszög alakban beléptek rajta az új tagok. Mikor a nagy íróasztal elé értek, egymás mellé sorakoztak, és egy helyben megálltak. –Spike, engedd meg… Bal oldalt az új tanácsadóm, Giles, aki eddig az angol Rupertekhez tartozott, de aztán a családja sajnálatos véget ért.

- És mi lett a régi tanácsadóddal? –kérdezte Spike halkan.

- Kénytelen voltam megválni tőle… rossz tanácsot adott. De haladjunk… Középen, az elragadó szépség Faith. Egy vámpírvadász. Jobb szélen pedig Angelus. Cselszövő és kém. A legjobb a maga nemében. A te fajtádból.

- Úgy érted, egy újabb vámpír? Ez érdekes. És egy vadász… Őt minek vetted fel?

- Talán megkérdőjelezel engem? Ő nem abból a „mentsük meg a világot” fajtából való. Ő egy vérbeli gonosz. És erős.

- Vannak vámpírjaid is. Épp olyan erősek, mint…

- Elég lesz!- csattant fel a Don.- Az én családom… az én döntésem! Ha gondok lesznek vele… a tiéd lehet.

            Spike és Faith egy néma pillanatig farkasszemet néztek. A vámpír kivillantotta hegyes szemfogát, és fenyegetően megnyalta nyelvével.

- Mi az, nagyfiú? Talán megijedsz egy vadásztól? –Kérdezte Angelus nem kis gúnnyal a hangjában. Spike egész közel ment hozzá, és a szemébe bámult.

- Jól jegyezd meg, zöldfülű. Te mostantól engem uramnak szólítasz, és nekem adsz jelentést. HA még egyszer tiszteletlen leszel velem, én esküszöm, hogy…

- Mit csinálsz? Csúnyán nézel?- feszítette tovább a húrt Angelus.

- Nem, csúnyán levágom a lábaid, és a halaknak dobom.- elkapta az ujjait.- Tartsak egy kis bemutatót?

- Nem mered…

- Uraim! –pattant föl helyéről a Don.- Maguk itt egy családhoz tatoznak. Mostantól, mind a ketten megjegyzik, hogy a Bernardik családjához tatoznak. Ha nincs családod, elvesztél. Angelus, tanulj több tiszteletet. Te még új vagy, ne akarj rögtön ellenségeket. Spike, kélek, te meg fékezd magad kicsit. –megvárta, míg mind a ketten bólintottak, majd visszaült a székébe. – Most pedig, Spike… beszéljünk az üzletről. –Ebben a pillanatban egy véres és szétszabdalt ruhájú, sebesült vámpír rontott be a szobába…

- Don Bernardi… akadt egy kis probléma…