**Milyen ha az embernek két élete van..?Milyen az,ha a valósnak hitt emlékeidről kiderül,hogy egytől egyig hamisak,és a saját megélt emlékeidre nem emlékszel...csak lapozgatsz köztük,mint egy könyvben?**

Angel mindent elmondott.Mindent,amiről nem hitte,hogy el kell mondania.Elmondta,hogy miért jött,hogy Cordynak egy furcsa látomása támadt pár napja,a látomás zavaros volt,érthetetlen.Tara meghalt,Buffy mosolyogva sétált az utcán,Xander elment Giles mellett ismeretlenül,Willow egyedül mosolyogva üldögélt.Tara halála érintetlenül hagyott mindenkit,érthetetlenül...

A látomás zavaros volt és homályos,de egy ponton kitisztult...Valakinek a halálán.Valaki olyannak a halálán,akinek élnie kell..még jó ideig.

Ennél a résznél szinte meg sem rezzent senki.Túl sok mindent kellett feldoglozniuk, túl sok kérdést vetettek fel Angel szavai,túl sok olyan krédést,amit feltenni rémes volt,és a választ hallani egyszerre pokolba taszító és felszabadító is.

Angel élete legfurcsább és leghosszabb meséjét mondta el, aminek a végén mind szótlanul ültek egymás mellett.Buffy és Dawn szorosan ölelték egymást,Xander fogta Willow kezét,másik karjával Anya-t ölelte magához,Giles Buffy és Dawn mögött állt,mindkét lány vállát fogva,Spike pedig hol Buffyt,hol Angelt méregette,de ő sem szólalt meg.

Összeálltak az igazi emlékek,de ezek mintha mások emlékei lettek volna,mintha egy színes könyvet nézegetnének,az egyetlen,ami miatt kénytelenek voltak elhinni,az a furcsa mély érzés ott legbelül.Az az érzés,ami több ezer,több millió ismeretlen között is egymáshoz vezette őket.

Lassan elbúcsúztak egymástól,mindenki nyugodtabban ment haza,mindenkinek magányra volt szüksége,el kellett rendeznie a hallottakat.

Spike féltékeny szemekkel méregette Angelt,de Buffy szigorú tekintetének engedve ő is ott hagyta a házat.

Willow előtte még odalépett Angel-höz és a lányról érdeklődött.Arról,aki az ő nagy szerelme..vagy az volt..valamikor.Boldog volt,mert egyre biztosabb volt benne,hogy az álmaiban szereplő lány az,az akitől hónapok óta nem tud szabadulni,aki úgy mosolyog ahogy senkit nem látott még mosolyogni,és akinek az érintése olyan felejthetetlen és olyan hihetetlenül csodálatos.Ő nem halhatott meg,biztosan nem halhatott meg,azt tudnia kéne,ha meghalt volna, a szívében mélyen érezné.De hiszen érzi...érezte olyan régóta,de fogalma se volt róla,hogy mit jelent az a szívébe égett fájdalom.

Angel nem tudott semmi mást mondani,ezek a látomások sokszor csalnak,vagy nem azt mutatják,aminek először tűnnek..talán nem is halt meg,talán valami mást jelent az egész...talán...talán csak nem találták még meg.Willow megölelte Buffyt ,Dawnt is,aztán magával cipelve ezt az új fájdalmat ,ő is haza indult.

Indulás előtt Angel Buffy mellé ült,akinek közben lecsendesültek a fizikai tünetei,csak egy kis hidegrázás maradt meg mindenből.

-Miért hitted,hogy..hogy nem találkozhatunk..?Hogy nem jöhetsz hozzám el?-kérdeze Buffy kiszáradt szájjal.

-Majdnem egy éve volt,mikor kaptam egy levelet tőled.Szépen és határozottan kértél rá,hogy ne bonyolítsam meg az életed,és ha valaha is számítottál nekem..akkor többet nem kereslek.

-Nem küldtem levelet.

-Tudom..most már,tudom.Ez is a része ennek az egésznek.Bár fogalmam sincs róla,mi ez,de..bárki csinálta,ki fogom deríteni,és minden rendben lesz újra.-megszorította Buffy kezét,majd ajkait lassan az ajkaira helyezte,épp hogy csak egy pillanatig értek össze,és Angel már el is tűnt.