**Van sors, van kijelölt út...Talán mindennek van meghatározott, előre megírt története,talán vannak dolgok ,ami megváltozhatatlanok…Talán egy elmaradt esküvő mindig elmarad, talán szerelmesek újra egymásba szeretnek, és újra szakítanak. Lehet, hogy nincs esélyünk kitörni a körből, hiába változtatnak , hiába nyúlnak bele az emlékeinkbe, vannak dolgok amiknek meg kel történniük...**

Anya könnyes szemekkel vonult végig a padsorok közt, tudta, hogy most egész addigi élete, létezése legnehezebb feladatát kell végrehajtania...Be kell jelentenie mindenkinek,hogy mégsem lesz esküvő. Szembesülnie kell a szánakozó tekintetekkel, fehér ruhában, amiben gyönyörűbb, mint bármikor, elküldenie a násznépet.

Forró könnyek peregtek végig az arcán, mereven nézett maga elé, végtelenül lassan lépkedett előre az oltár felé, ahol nem mondhatja ki azt a szót, amire hosszú ideje vágyott, ami összekötné őt Xanderrel örökre.

Anya féktelen gyorsasággal száguldott téren és időn át, megingott Xander mellett, és keményen a karjába vájta körmeit, erősen kellett kapaszkodnia, hogy össze ne essen. Görcsösen fogta az esküvői csokrot és a háta mögé lesett. Az apró kis kápolnába beszűrődtek a forró nyári napsugarak, enyhe szellő lebegtette az esküvői díszítésnek szánt apró fehér virágokat, amikkel végig volt szórva a pár méteres út a kis oltárig.

-Anya...-Xander szorongani kezdett és apró köhögéssel álcázva odasúgta a lánynak. -Igen...Tudod...Igent kell mondanod…most jössze te...Akarod-e ezt a férfit...blah….blah…A válasz:Igen.

A pap kezdett türelmetlen lenni, aznapra még be volt jegyezve 3 pár, akik hasonló villámesküvőt akartak rokonok, éljenző tömeg vagy esetleg a szertartást ellenzők nélkül.

Anya riadt szemekkel nézett Xanderre és csak dadogni tudott, nagy nehezen kinyögött egy nemet, aztán felhúzta hosszú fehér szoknyáját és kirohant a szabadba.

Xander egy ideig állt a pappal szemben, aki nem túl sok együttérzéssel vonat meg a vállát, majd kisétált a hátsó kijáraton. A terem hihetetlen gyönyörű volt, a végtelen egyszerűség ellenére is az volt...és Xander tudta, hogy ez volt az alkalmas pillanat összekötni az életüket, hogy ilyen többet nem lesz. Első gondolata az volt,hogy Anya után rohan és kérdőre vonja, addig rázza, míg meg nem mondja, mire volt jó ez az egész. Hogy gondolhatta meg magát?? Hogy tehette ezt vele? Itt ahol minden olyan gyönyörű, mintha maga Isten nézne rájuk a kis kupolás tetőről. Ez volt  a tökéletes nap. És élete legrosszabb napjává vált.

Lassan végigvonult a pár padsor között, keserű tekintettel megállt a kápolna ajtajában és úgy nézett végig a virágzó mesebeli tájon, mintha a legkeményebb tél dúlna a Sunnydale melletti kis vidéken.

Anya a lakásának teraszán állt még mindig az esküvői ruhájában. Nem sírt, csak a távolba meredt. Amit délután élt át a kápolnában az a legriasztóbb dolog volt, ami életében vele történt...pedig sok mindent megélt ,bosszúálló évei alatt mindent látott, mindent tapasztalt, de ez most sok volt. Meleg volt, talán csak keveset evett és képzelődött, valószínűleg bárki más ezt gondolta volna, de Anyanak volt annyi tapasztalata, hogy tudja, ez nem egy rosszullét volt. A biztos érzés, hogy ott sétál, hogy olyan fájdalmat él át éppen, ami leírhatatlan, olyan csalódottságot érez, amit sosem...Félelmetes. Úgy érezte, szinte megérintheti az embereket, akik szánakozva bámulják, míg végigvonul ő, az elhagyott menyasszony. Ez megtörtént már egyszer. Valahol,valamikor....de megtörtént.

A késő éjszakai csendben nagyot sóhajtott és fogalma sem volt,mit tegyen,hoyg mondja el Xandernek,vagy hogy Xnder egyeltalán szóba áll-e még valaha.