A kisfiú gondtalan játszott a sötét sikátorban. Egyszercsak lépteket hallott maga mögül. Hátrafordult, de már késő volt, a vámpír másodpercek alatt n Hátrafordult, de már késő volt, a vámpír másodpercek alatt nyakába mélyesztette a fogát. És ivott. Ivott, és várta, hogy a fiú utolsó csepp vére is lefolyjon a torkán. Minden percét ki akarta élvezni. Nemcsak, mert imádta azt, amikor  utolsó leheletükkel is kegyelemért esedeznek, nem is csak a kis barna szempárban csillogó félelemért, hanem azért is, mert a mai zsákmány – a kisfiú – különleges volt: a Vadász fia. Az a fiú, akit a Vadász és egy közülükvaló nevelt. Egy lelkes vámpír. Nem tartozott se a vámpírok, se az emberek közé igazán. A kettő közti határon járt. Csak a Vadászhoz és a kisfiához tartozott. Az éjszakát járta párjával, és a saját fajtáját irtotta. Ez volt a dolga.

- Danny! – a hang élesen csattant, belevisszhangzott a sikátor. – Merre vagy, kisfiam? Vedd fel a kabátod, fúj a szél. Még megfázol.

A vámpír felkapta a fejét. A földre eresztette a halott gyermeket, és menekült. Buffy a fiúcskához futott, és ölébe emelte.

- DANNY! Kelj fel kisfiam! Minden rendbe lesz. DANNY!

A kisfiú kihűlőfélben volt. Soha többet nem mosolyog, nem játszik majd az apjával, Spike-kal órákat az elfüggönyzött szobában, soha nem lesz nagy, és nem fog vámpírokat ölni… Buffy felemelte a fejét. Az elfutó vámpír után nézett. Karót kapott a kezébe, és a vámpír, fia gyilkosa után dobta.

Danny Summers holttestét, és Buffyt vékony hamuréteg temette maga alá.