Beth

A vonat csendesen zakatolt a hegyek közt, Beth kitekintett az ablakon és egy nagy sóhajjal üdvözölte az ismerős tájat. Minden nyáron a barátnőjéhez utazott, és mindig ezzel a vonattal, már kívülről ismert minden fordulót, minden kivillanó erdődarabot, az éjszaka beáramló friss hegyi levegőt.

-Elnézést…Foglalt ez a hely?

Beth udvariasan odafordult a kérdezőhöz, válaszra nyitotta a száját, de nem jött ki szó a torkán. Egy magas férfi állt előtte, sötétbarna hajú, erőteljes arcvonásokkal, a tekintetében valamiféle búskomorsággal. A lányon furcsa remegés futott végig, soha nem hit az ilyesmikben, de most úgy érezte, mintha látta volna már valahol ezt a férfit, ezt a tekintetet.

Badarság, gondolta magában, ha látta volna, biztosan emlékezne rá, egy ilyen arcot sosem tudna elfelejteni.

A férfi a cipőjét nézte és toporgott, majd mikor látta, hogy nem igen kap választ, el akart indulni. Beth gyorsan a karja után kapott.

-Elnézést, tessék…-szólt Beth, de nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen mintha villámsebességgel egy fényes csillámló alagúton repült volna végig. Idegen és mégis olyan jól ismert helyen találta magát. Tél volt, fehér kabát volt rajta, állt és felnézett az égre. Esett a hó, sűrű, nagy pelyhekben, arca még könnyes volt, és az övé is. Ott állt mellette, és a kezét fogta, egymásra néztek, majd lassan elindultak, némán sétáltak és hosszú idő óta először esett a hó.

Beth hirtelen megrázta a fejét, nem értette, mi történt vele, de a férfi arcán valami furcsát látott, egyszerre húzták el egymástól a kezüket és a férfi gyorsan helyet foglalt.

Beth nézett maga elé, majd szeme sarkából a férfit bámulta, aki hirtelen ránézett tiszta nagy barna szemeivel.

-Hello, Adam vagyok.-nyújtotta kezét, de félúton visszahúzta és inkább csak kicsit elmosolyodott. Beth félresöpörte hosszú szőke haját, lesütötte szemét és elmosolyodott.

-Én pedig Beth.

Mindketten felpillantottak és egy hosszú pillanatig elmélyedtek egymás tekintetében.  

Adam

A vonat csaknem üres volt, és Adam már kezdte nagyon unni, a mellette ülő kisfiút, aki már vagy negyedszerre vágta fejbe „véletlenül” a fénykardjával. Adam nem volt türelmetlen fajta, de most már elege lett, úgyhogy felkapta csomagjait és egy másik hely keresésére indult. Határozottan egy üres hely felé lépkedett, amikor egy négyes ülésen meglátott egy lányt. Az ablakon nézett ki, nagyot sóhajtott és Adam hirtelen megállt. Akkorát dobbant a szíve, hogy azt hitte, menten kiszakad a helyéről. Nézte az alacsony, törékeny lányt, aki mégis valahogy olyan erősnek tűnt és hirtelen ötlettől fogva megkérdezte:

-Elnézést…Foglalt ez a hely?

A lány odafordult, és ahogy Adamre emelte szemeit, olyan szép volt, olyan …olyan ismerős. Soha nem látta ezelőtt, ebben teljesen biztos volt, mégis…mégis… Az az arc. Nem túl magas homlok, a szája formája…Mintha a lány is elábrándozott volna, és Adam már azt gondolta, hogy talán tényleg foglalt a hely, így a földet kezdte bámulni,majd úgy döntött, keres egy másik ülést. A lány azonban a karja után kapott, jelezve, hogy ne menjen el, talán mondott is valamit, de Adam ezt már nem hallotta, szemei kitágultak, őrjítő sebességgel érezte szárnyalni magát.

Hirtelen egy szobában találta magát, sötét volt, a redőnyön a hold sápadt fénye szűrődött be, és ő csak csókolta azokat az édes ajkakat. Tudta, hogy nem szabad, van valami, ami megtiltja nekik, van valami, ami miatt nem tehetnék meg, de ők mindenről elfeledkezve csókolták egymást. A lány hajába túrt, simogatta, ujja végigfutott a vékony hajpánton, mely lefogta a lány rengeteg gyönyörű szőke haját.

Adam hirtelen feleszmélt és elkapta karját a lánytól, aki szintén úgy rántotta el kezét. Mintha megégették volna.

 Ez nem lehet, ez nem lehet, gondolta Adam. Egy pillanatig átfutott a fején, hogy mégiscsak jobb lenne, keresni magának egy másik helyet, de inkább leült ide és csak bámult maga elé. Olyan intenzív volt ez a látomás, már ha látomás volt, úgy érezte a csókok ízét, a lány illatát, mintha beléivódott volna valamikor…valamikor nagyon régen. Megrázta a fejét és a lány felé fordulva bemutatkozott.