Adam

Minkét keze tele volt csomagokkal, elindult az ajtó felé. Megvárta, amíg két idősebb hölgy lekászálódik a vonatról, majd egy lendületes ugrással ő is leszállt.

Egy percre megtorpant, folyton azt érezte, hogy valami végzetes hibát követ el. Valami mintha húzta volna vissza a vonatra. Minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy elinduljon a megszokott irányba. Csak állt és Beth arcán járt az esze, csodás arc, selymes hang, soha életében nem érzett ehhez foghatót, mint ezalatt a pár óra alatt, míg vele volt. És azok a furcsa látomások…olyan borzasztóak és mégis édesek voltak.

Áh, ez mind csak képzelődés, javíthatatlan romantikus lett talán? Nem, ezt a napot örökre el kell felejtenie, nincs mit tenni, útjaik nem egyfelé vezetnek. Talán ha Beth is ide tartott volna, meghívta volna egy kávéra, talán tovább beszélgettek volna, de Beth tovább utazik.

Adam megfordult, nagyot sóhajtott és csomagjait erősen szorongatta kezeiben.

Ekkor egy öregember lépett hozzá, megütögette a vállát és utat kért, hogy felszállhasson.

Miközben elment Adam mellett, kicsit oldalba lökte és halkan így szólt:

-Bolondok.Itt az idő.

Beth

Adam a csomagjaival az ülések közt haladt, Beth egy ideig nézte a széles vállát, egyre erősebben érzett valami megmagyarázhatatlant, egyre hevesebben dobogott a szíve. Csak pár órája ismerte meg Adam-et, pár órája mintha az egész élete fenekestül felfordult volna, úgy érezte, nem engedheti el magától a férfit. Még nem válhatnak el, még annyi mindent kell megbeszélniük… Beth lehajtotta a fejét és nagyot sóhajtott, nem mehet utána, nem lehet, az ő útja tovább halad, ez az állomás Adam állomása, ő itt nem szállhat le, nem ugorhat bele az ismeretlenbe egy szeszély miatt. Ez nem az ő formája, soha nem voltak viharos érzései, ő ilyet nem tehet meg.

Egy öregember ült le vele szemben, nem is igazán öreg volt, inkább törődött, sok mindent átélt. Levette szemüvegét és alaposan megtisztította, majd megszólalt.

-Vannak akiket a végzet egymásnak rendelt, és  vannak, akiknek soha nem adatott meg a boldogság.

Beth elképedt, nem értette, miért mondja ezeket neki az ismeretlen, körbenézett, hátha valaki másnak szánta a szavakat, de csak ő ült ott, közel s távol senki más. Az öregember megcsóválta fejét.

-Látom még mindig nem vagytok kész a boldogságra.

-Mi…micsoda?Ezt meg hogy érti?

-Pontosan tudod hogy értem. Illetve még csak érzed. Mondd, hiszel az újjászületésben?

-Nem, nem hiszek és nem értem amiket mond.-Beth felpattant és csomagjait felmarkolva odébb akart állni, de az öregember elkapta a karját és hihetetlen égszínkék szemeit rá függesztette.

-Itt az idő. Az útjaitok egyszer keresztezik egymást, ha most elfordultok egymástól, megint hosszú emberöltőkig várhattok.

Beth mereven nézett a kék szemekbe és próbálta elhúzni a karját, de az még nem fejezte be.

-Soha egy percig nem lehettetek boldogok, vámpír és a vadász…-itt felnevetett a titokzatos idegen.-…kegyetlen tréfát űzött veletek a sors, de most minden tökéletes. Menj hát.

Beth mintha szédült volna, meg kellett kapaszkodnia az ülésben, hirtelen hátat fordított és rohanni kezdett az ajtó felé, le kell szállnia, bármi lesz is, le kell szállnia.

A vonat közben nagyot döccent és elindult.