2012. április 24. Sunnydale

Csendes kis temetés volt, sötétben, hogy ott lehessen Angel és Spike is. A temető sarkában álló hatalmas fűzfa tövébe helyezték a sírt, ahogy Giles kérte még azelőtt. Fekete ruhák, néhány szál virág és párezer könnycsepp. Ennyi volt a temetés
Hetek teltek el döbbent némaságban, hangtalan gyászban. Nem csináltak semmit. Feltűnés nélkül elmúlt a karácsony és beköszöntött az újév. 4 hónap telt el. Az, ami az elején ordító sírás volt, az mostanra halk hüppögéssé szelídült.
Aztán egyik este Buffy kiment vadászni. Véresen, csatakosan tért vissza, ám annál eltökéltebben. Összehívta a nappaliba a többieket.
- Megkeressük! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Jó. – bólintott Xander. – Természetesen megkeressük… Buffy… mit keresünk meg?
- Természetesen a démont. Giles gyilkosát.
- Esélytelen. – morogta Dawn.
- Hallgass Dawn! – mondta Buffy. Összeszorított szája remegett a dühtől és a kimerültségtől.
- Buffy… Dawnynak igaza van. Soha nem találjuk meg a démont. – mondta Willow halkan. – Nincs semmi nyomunk, amin elindulhatnánk. Nagy világ és 1 kis démon. Bárhol lehet. Bárhol és bármikor.
- Ti nem akarjátok tudni, hogy miért tette? Hogy nem folytatta-e tovább az öldöklést? Hogy nem készül-e már a világunk elpusztítására?
- Dehogynem! De lásd be, nincs hol elindulni…
- De van! Talán van valaki, akit meg tudunk keresni.
- És ki az? – kérdezte Spike. Buffy vállat vont.
- Ha jól emlékszem Titus Valeriusnak hívják.

2012. április 13. New York City

A csuklyás alak a raktárépület közepén állt. Rajta kívül senki nem látszott. Ő mégis beszélt. A fal mentén álló ládákhoz.
- Nem bújhatsz el! – hörögte mély hangján. – Előlem nem lehet elbújni. Gyere elő és talán gyorsan megöllek!
A lány az egyik láda mögött ült. Homlokáról kis patakban csorgott a vér. Előre vetődött és beugrott egy újabb láda mögé. Így pont a csuklyás elé került.
-Gyere elő, Vadász! – hörögte az.
- Ahogy kívánod! – morogta Faith és felemelkedett.
- Hogy mertél megzavarni?!
- Információra van szükségem!
- Azt nem adhatok. Csak halált. – Faith előrelendült. Ütött és rúgott. A csuklyás nem mozdult. Aztán végül mégis. A vadász csak egy szürkés villanást látott, aztán éles fájdalmat érzett  a karján. Hátrapördült és nekiesett egy ládának. Lepillantott. Vállától a könyökéig 4 mély vágás vöröslött, a csuklyás karmainak… karmainak?! a nyoma.
- Látom ez nem megy neked. – nevetett a csuklyás. Elhozom a világvégét, de addig még játszani akarok veled. Ez csak 1 kis seb. Lesz ennél még nagyobb is. Elegendő kínban lesz részed. De ez nem elég nekem. Tudod mit, segítek neked! Eléd teszem a megoldást, vadász! És te abban fogsz elsorvadni, hogy nem jössz rá így sem! – felnevetett, varázsszót mormolt és belépett a frissen nyitott kapun. A kapu bezárult és Faith egyedül maradt a raktárban. Csak állt a ládának támaszkodva. Fejében vad összevisszaságban kavarogtak egy ősi prófécia sorai.