Az utca pár méter után elkanyarodott jobbra. Egy emeletes ház első emeleti ablakából fény szűrődött ki a járdára. Mikor befordultam Spike épp áthaladt ezen a fénysávon. Megpróbáltam minél kevesebb zajt csapni, és úgy követni. Miközben követtem, azon gondolkodtam, hogy mit mondjak neki, mikor megállítom. Nem tudtam rá a választ. Egyszerre semmi értelmes nem jutott az eszembe. Bepánikoltam, és csak követtem, de nem mentem hozzá közelebb. Arra gondoltam, talán ha követem kideríthetem merre is lakik. Az eszembe se jutott, hogy talán a Freddie által megadott címre megy, és ha ott elveszítem valahol isten tudja, hogy valaha kikeveredek- e onnan élve.

Utca- utcát követett és én egyre közelebb merészkedtem hozzá. Nem ismertem olyan jól a vámpírokat, így fogalmam se volt, hogy mennyire jó a hallásuk és szaglásuk. Ő viszont soha nem nézett hátra. És egyszer sem állt meg. Néha meg- megvilágította egy- egy az utcára kiszűrődő lámpafény, de ő nem zavartatta magát. Csak ment és ment.

 Volt időm elgondolkodni a dolgokon. Azon, amit ott benn a bárban hallottam. Ahogyan Spike beszélt. Az a hirtelen változás… az addig bunkó, lelketlen vámpírból egy másodperc töredéke alatt lett egy törődő barát. Félelmetes volt számomra… és arra gondoltam, hogy pont az ilyen férfiak olyan veszélyesek…ezek a hirtelen váltások az érzelmekben…lehet, hogy ez volt a gond….nem hinném…anya sose említette, hogy bármi ilyes mi lett volna…..Annyira idegesítet, hogy nem értem az egészet…szerettem volna már tisztán látni a dolgokat, de nem mertem odamenni hozzá.

Nem tudom mennyi ideje követem már, de a lábam kezdett fáradni. Féltem, hogy nem fogom bírni vagy, hogy elveszítem, és itt maradok egyedül egy számomra tök ismeretlen városnegyedben. Kicsit megszaporáztam lépteimet. Bekanyarodott egy sarkon. Csak pár méter választott el minket addigra egymástól. Én is befordultam és mikor belenéztem a nagy semmibe egyszerre óriásit dobbant a szívem. Félelem öntötte el minden porcikámat. Kétségbeestem, hogy most mi legyen. Ugyanis egy nyílegyenes utca állt velem szembe, amin egy lélek sem kóborolt. Spike-ot pedig végképp elvesztetem a szemem elől. Földbegyökerezett a lábam. Nem tudtam mitévő legyek. Arcomon egy könnycsepp gördült végig a tehetetlenség és kétségbeesés jeleként.  Félénken, lassú léptekkel, céltalanul elindultam a sötét utcán. Nem tudtam hová megyek és minek, de nem akartam ott maradni a sarkon. Fejem ide- oda kapkodtam, mindenütt rám leső árnyakat láttam. Magabiztos énem valahol a kereszteződésben elveszett. Semmi zajt nem hallottam csak egyre hevesebben verő szívem dobogását éreztem a mellkasomban. Legszívesebben elkiáltottam volna magam, de semmi értelme nem lett volna, hiszen az utca teljesen kihalt volt. Csak abban bíztam, hogy majd összeakadok egy fickóval, aki segít nekem eligazodni. Erre a gondolata kicsit visszatértek végtagjaimba az élet. Kicsit határozottabb léptekkel indultam tovább. Még mindig csend uralkodott az utcán, de kezdtem megszokni. Már nem idegesített annyira, hogy alig látok valamit a halvány fényben, és nem láttam minden zugban rám támadni készülő fenevadakat. Eddig mereven az oldalamhoz szorult kezem elkezdett himbálózni, és járáson is lazább lett. Szívem is kezdett lelassulni.

Hirtelen egy kéz nyúlt ki értem és berántott egy sötét sikátorba. Sikítani akartam, de az a valaki befogta a számat. Semmit nem a láttam a hirtelen jött sötétben. Az ijedségtől pedig mozdulni sem bírtam. Úgy éreztem, hogy ereimben megfagyott a vér. Aztán az a valaki megcsókolt. Lábaimba azonnal visszatért az élet és sípcsonton rúgtam az illetőt. Az alak a lábát fogva kiugrált az utcáról besütő halvány fénysugárba. Nem akartam hinni a szememnek. Spike volt az. Nem értetem miért csinálta ezt, de hirtelen gyulladt haragomban legszívesebben megtéptem volna szőke hajtincseit

-Véres Pokol!…..Mi ütött belém? Bocs…izé…elnézést hölgyem…nem tudom…-kicsit nevetséges volt így látni őt. Aranyos és szinte sajnálatra méltó volt. Kicsit elmosolyodtam és már nem is voltam olyan mérges rá, bár még mindig nem értetem, hogy miért csókolt meg. Ez hasonlított arra a Spike- ra, akiről a naplóban olvastam.

Abbahagyta az ugrálást és megállt velem szembe. Várt valamire. Talán, hogy megmutassam az arcom. Kérdőn nézett abba az irányba, amerre a szememet sejtette. Mikor belenéztem a szemébe bizsergést éreztem a nyakamnál és a gyomrom felére szűkült össze. Gyönyörű szemei voltak, amik szinte magukban beszéltek. Nem láttam benne se azt hogy én most egy gyilkossal, se azt hogy egy halott költővel állok szemben. Mintha egy eddig számomra ismeretlen barát tekintetébe néztem volna bele. Mivel nem szólalt meg és kicsit kezdett idegesíteni a csend kiléptem én is a fénykörébe és meglátta az arcomat. A felismerés döbbenete ült ki az arcára.

-Buffy?….nem…az lehetetlen, de…az illat...-mélyen lélegzett és becsukott szemmel élvezte az illat által benne keltett emlékek sorát, újra kinyitotta a szemét és felém nyújtotta a kezét, meg akarta érinteni az arcom, de én elhúzódtam előle. Leengedte a karját és a földet bámulta…majd megrázta a fejét és kérdőn a szemembe nézett- Ki vagy te?- olyan lágy volt a hangja…és azok a szemek…..erre nem számítottam…..annyira….a különleges arcformája…a beesett arcüreg…minden annyira jól állt neki….annyira tökéletesnek látszott rajta…és az a csók…teljesen elfelejtkeztem magamról és szégyenlősen, suttogva mondtam a nevem.

-Adamin Su……Subbits- kaptam aztán mégis észbe.

-Adamin- olyan lágyan, kedvesen mondta a nevem…Mintha csak az ő hanglejtésére találták volna ki…..”Miket beszélek én itt! Szedd össze magad Ada! Ő Spike! Szigorúnak kell vele lenned….de azok a szemek..”...ilyen gondolatok keringtek a fejemben…Annyira elvarázsolt a külseje….meg úgy a megjelenése, hogy elfelejtkeztem mindenről…hogy miért is jöttem én ide….Gondolataimból szavai rángattak vissza a valóságba.

-Khm…elnézést Miss Subbits az előbbiért, csak láttam, hogy követett és ki akartam deríteni, hogy ki az, de……

-Maga ezt nevezi aktív ismerkedésnek- vágtam a szavába….mennyire nem esett jól. Ő olyan kedves volt hozzám és most meg én vagyok olyan mint ő a kocsmában...bunkó. Furcsa érzés volt...Pár órával előtte még legszívesebben megöltem volna egy szál fogpiszkálóval, hisz miatta szenvedett anyu, de akkor ez hidegen hagyott…..de keménynek kellett vele lennem….Hiszen…nem tudom…valami ezt súgta.

-Nem, nem…dehogy…csak az illata annyira ismerős volt…..és megbolondított…és….és…elnézést- szégyenlősen lehajtotta a fejét…Jaj!…annyira édes volt, de én továbbra is hűvös maradtam vele szemben…..hm…az illat….anyu parfümét fújtam magamra, az téveszthette meg.

-Hát csak remélem, hogy nem minden tinédzserrel így ismerkedik meg, mint velem, mert akkor fel kell hogy jelentsem- nevetségesnek éreztem a dolgot, hiszen ő nincs is benne a nyilvántartásban…ő már lassan 200 éve meghalt- Tényleg! Mi a neve?

-Spike…izé…ez a becenevem….William Turner.- majdnem elnevettem magam. Turner!!! Vagy irtó béna a névlexikon a fejében és nem tud jól hazudni, vagy tényleg ez a neve….Bár azt sose hinném…Senkinek sem árulta még el az igazi nevét.

Mikor bemutatkozott kezet nyújtott én pedig illő módón elfogadtam. Legszívesebben soha nem engedtem volna el ezt a kezet. Azt hittem, hogy hűvös lesz a tapintása a kezének, hiszen ő már meghalt, de nem így volt. Meleg volt és puha. De a pillanat elszállt és elengedtük egymás kezét.

-Nos….Miss Subbits….nekem mennem kell…Ha megbocsát.

Idiótán vigyoroghattam rá, mert elindult. Mikor kilépett a fénykörből dühösen néztem utána, ahogy távolodásával egyre tértek vissza belém régi ellenszenves érzéseim. Nem sokáig állhattam ott saját mérgemben fortyogva, ugyanis mikor körülnéztem észbe kellett kapnom, hogy miért is voltam én kétségbeesve még pár perce. Ijedt arccal rohantam Spike után.

-William! Várjon! Kérem!- ő megállt és kérdőn nézett rám- Csak nem rég érkeztem a városba és…hát...mit szépítsem…eltévedtem….nem kísérne haza?