Spike szorongva ült a nappali foteljében, a kanapén Dawn nyúlt végig a babával a karjában. Egy ideje már eltűrte ha más is kézbe veszi, de még mindig csökönyösen ragaszkodott Spike-hoz. Közösen megállapodtak, hogy a vámpírnak hozzájuk kell költözni, amíg a kislány nála van. Maguk közt csak ’kislánynak’ nevezték az apróságot, egyiküknek sem jutott eszébe nevet adni neki.

Talán már 3 hét is eltelt a kis csomag érkezése óta, azóta kutattak, keresgéltek interneten, újságokban, rendőrségen eltűnt babák után, de egész eddig semmi nyomra nem bukkantak…senkinek sem hiányzott ez a kis tünemény.

Most csak Dawn és a vámpír voltak otthon, s Spike egykedvűen bámult maga elé, valójában azonban nagyon feszült volt. Giles már két órája telefonált, a többiek mind elrohantak a varázsboltba. Kínzó félelem fogta el, ha arra gondolt, talán megtalálták a kicsi szüleit. Nem szeretett ezen gondolkozni, de annyira megszokta a kisbabát, megtanulta hogyan gondozza, és ami eleinte akkora problémát okozott, mostanra rutinná vált. Sőt, szerette ő maga körülugrálni a kicsit, az esti fürdetéseket féltékenyen megtartotta magának, etetni még  megengedte esetenként a többieknek is, de a fürdetés az ő feladata volt. Anya egyszer megpróbálkozott vele, hogy aznap felmentse alóla a vámpírt, de az sértődötten jelentette ki, hogy nincs szüksége segítségre.

Már nem akarta, hogy elvegyék tőle a kicsit, most már nem…már szereti. Valami olyan szeretettel ,ami örökre hozzáköti, és …bár sejtette nem maradhat minden így ahogy most van, de legbelül biztosan tudta, nem szakadhatnak el egymástól. Egyszer Buffynak megpróbált beszélni róla, ám nem sikerült, nem tudta kimondani, aztán a lány kérlelni kezdte, öntse ki a szívét, erre ő egy kis fondorlattal másra terelte a témát, majd egy hosszú szeretkezés után el is felejtődött az egész.

Most mindenféle gondolatok cikáztak fejében tökéletes párokról, akik rózsaszín mózeskosárral jönnek elhagyott kisbabájukért. Majd ő ahelyett, hogy átadta volna nekik, inkább megharapta őket, vértől vöröslő fogait a baba elől rejtve futott , futott el a városból kabátjában a most már mindent jelentő csöppséggel. A hideg kirázta a gondolatra, nem nem tudna újra embert bántani, de a kicsit nem vehetik el tőle…Egy egész évszázadot élt le, sőt még többet , és csak most akadt rá erre a csodára, a legnagyobb csodára a világon. Egy évszázadon át kérges szíve érzéketlenül hallgatott odabenn, és most újra…végre újra érezte magában. Ez az apró baba többet nyújtott neki ,mint bárki hosszú élete alatt. Halkan azt is bevallotta magának, hogy most már mindennél több ez a kis lény. Mindennél és mindenkinél…talán…talán már Buffynál is.

Nem vehetik el tőle…nem foszthatják meg tőle…Halkan odasétált Dawnhoz, mellé ült és átvette a kicsit. A baba elfészkelte magát a vámpír erős karjaiban, s kis kezével átkulcsolta annnak egy ujját. Spike fel sem nézve jelentette ki szinte csak suttogva.

-Ruby.

-Hogy?-kérdezte Dawn.-Mondtál valamit?

-Rubynak fogják hívni. Ez a neve. Ruby.