Buffy elgondolkodott, nem lehet annyira erős, és egyébként se ölheti meg. Nem kell tőle félnie, akkor miért remeg? Este, mikor csak ő mászkál az utcán, miért retteg? Sosem érzett ilyet, nem volt rá szükség, tőle féltek a nyomorult démonok. Miért kell neki is kikapni a környék leggonoszabb vámpírját? Nagyon sajnálta magát emiatt, belekábult az eszmefuttatásba, aztán maghallott valamit, egy sikolyt, nagyon messziről jött, ezért időbe telt még odaért, majd azt hitte, az érzékei csapják be.

Willow az utcán sétált, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy találkozik Caligoval. A lány minden éjjel megjelent és ösztönösen rá talált. Ma is el fog jönni, legalábbis remélte. Már nem érdekelte semmi más, csak a vámpír, nem tudott aludni, enni, ha Buffy beszélt rögtön beugrott neki az a kép, amit a könyvben látott. Egy sikolyt hallott, lábai arra hajtották, de félt, Caligot fogja találni, amint eszik valakit. Mikor befordult, egy kihalt utcarészletben egy alakot látott, de férfi alakja volt, amint egy fekvő nő felé hajolt, és próbálta kiszívni a vérét. Willow ledöbbent, és megkönnyebbült. A vámpír miután végzett áldozatával elindult felé. Willow is felsikoltott, ez a legrondább, legvisszataszítóbb vámpír volt, akit eddig látott, pedig látott párat. Nem maradt ideje varázsolni, vagy futni az élőhalott megragadta, a háta mögül meghallott egy hangot:

-         Nem szép dolog éjszaka nőket megtámadni, anyukád nem tanított meg, hogy tisztelni kell minket? – Az őt szorosan fogó vámpír felmordult eldobta és a hang irányába nézett:

-         Ki vagy te?

-         Ha elárulom a nevem, az nem segít rajtad...

-         Annál tovább élsz kislány.

-         Ha felsorolom az összes nevem, igen meghosszabbíthatnám, az életünk. De egyet elárulok… A végzeted!

-         Caligo!

-         Hát ismersz? – a vámpír kicsit se döbbent meg, inkább büszkeség sugárzott belőle, felvette vámpír arcát, és felnevetett, gonosz volt – nézzük mennyit tudsz rólam… - és támadott, fellebbent a levegőbe és fejbe rúgta fajtársát. Majd guggolásba érkezett le, és kigáncsolta ellenfelét.

-         Jó estét Willow, hogy vagy? – fordult a lányhoz - nem ijedtél meg nagyon?

-         Á, Buffy mellett rengeteg ilyent látok…

-         Akkor jó. – a háta mögül támadó vámpír miatt lehajolt, az átesett fölötte, de már csak hamuként esett le, valahogy, valamikor Willow hallotta a reccsenést, ami egy nyak lehetett.

-         Te megmentettél! – megölelte, Caligo egy pillanatra visszaölelt, még a szemét is lehunyta, majd eltolta magától.

-         Lassan a testtel!

-         Én is ezt mondom, szia Caligo. Milyen szép esténk van, nem? Willow lépj hátra két lépést.

-         Szia vadász!

-         Buffy, ez nem az amire gondolsz…

-         Vámpír arccal áll, egy halott lány…

-         Szép vadász, összeraktál egy két darabos puzzle-t. Légy magadra büszke… most meghalsz.

-         Nem tudsz megölni – szinte csúfolódva mondta – nem ölhetsz vadászt…

-         Azért megpróbálom! – rá támadott, nem volt nyugodt, nem volt kiegyensúlyozott, csak egy dühös vámpír volt, aki ész nélkül akarta megszerezni a vadász trófeáját. Buffy megütötte, felrepedt a szemöldöke, és a szája:

-         A Vámpírok Isteneire – letörölte a vért – talán nem leszel olyan gyors falat.

-         Lehet – Buffy nem árulta el, de a vámpír két rúgása is minimum bordát tört nála, nagyon fájt mindene. De ő is támadott, ez is célt talált, egy rúgás becsúszott, Caligo nem is védekezett, Willow rájött, most direkt vereti meg magát, de miért?

-         Még találkozunk Buffy! Jegyezd meg ezt a napot, legyőzted a sötétség királynőjét! – megfordult és futni kezdett, Buffy Willowhoz fordult:

-         Mit értettem félre?

-         Semmit, meg akart ölni… köszönöm, hogy megmentettél.

-         Semmiség, én vagyok a vadász, na ha ezt elmeséljük Gilesnek… megtudja, hogy legyőztem a vámpírlányt!

-         Büszke lesz – sóhajtotta Willow – én inkább még sétálok egyet, majd reggel találkozunk.

-         Jó, ugye nincs semmi baj?