Az éj sötét takarója ellepte New York városát, azonban a forgalom nem szűnt meg. Kocsik dudáltak, motorok száguldottak, gyalogosok siettek valahová, koldusok kéregettek. Az útszéli lámpák mesterséges fényt árasztottak, csak úgy, mint az autók lámpái, s a házakból kiszűrődő világítás. Hiába járt már éjfél fele az idő, a város világos volt. Nem lehetett látni a csillagokat, de még csak a holdat sem.

         Drusilla egy magas, romos állapotban lévő bérház egyik szobájához tartozó kicsiny erkélyen ült. Tekintetét meredten az égre függesztette, szemei boldogan csillogtak, mintha csodát látna.

- Dru, szívem. Mit csinálsz? – kérdezte az erkélyajtóból Spike.

A lány nem hallotta a kérdést, vagy csak nem vett tudomást róla. Meg se moccant.

- Hahó! Dru!

A vámpírlány még mindig nem vette le a tekintetét az égről, úgy válaszolt:

- Nézem a csillagokat… Olyan gyönyörűek. Olyanok, mintha az ég virágai lennének.

Spike szomorúan guggolt le mellé:

- Szívem, New York-ban nem látszanak a csillagok – mondta szánalommal teli hangon.

- Mert csak az látja, aki hisz benne – végre levette a szemét az égről, s bánatosan nézett a mellette lévő vámpírra – Te sosem fogod látni őket.

Azzal már vissza is fordult az ég apró virágai felé.

Spike lemondóan sóhajtott, magára hagyva a lányt.

Dru érezte azt a sajnálatot, amit Spike táplált iránta. De ő tudta, hogy kettőjük közül nem ő a sajnálatra méltó.

Csodálattal nézte az eget, mely számára gyönyörű csillagokat mutatott. Ő nem itt ült, ő nem volt földhözragadt. Ő szárnyalt. Szárnyalt az égen, meg sem állva egy elhagyatott kis házig, amely messze helyezkedett el minden nagyvárostól, ahol csönd uralkodott.

Leült a ház udvarán lévő hintába, s hintázni kezdett. A nap kisütött, de a csillagok ott maradtak az égen. A fény melegséggel és boldogsággal öntötte el a szívét, s egyre csak hintázott. Boldog volt. Mellette virágok nőttek a földből, színessé téve a gyönyörű, zöld gyepet. Felette madarak szálltak az égen, s mintha rámosolyogtak volna. Ő pedig visszamosolygott, lassítva a hintázás tempóján.

Kiugrott a hintából, s a közeli, homokos tengerpartra sétált. Leguggolt, és egy hatalmas homokvárat kezdett építeni. Egy kastélyt, ahol ő volt a királynő. Mert királynővé válhatott, ha azt akarta.

Aztán valaki kegyetlenül befurakodott a világába.

Spike többszöri szólongatás után megbökdöste a lány vállát, ezzel kizökkentve a tökéletes harmóniájából.

- Gyere kicsim, indulnunk kell, nem maradhatunk itt holnapig.

Dru kelletlenül állt fel a székből, kisétáltak az utcára, ahol dudaszó hangzott. De nem Drusilla-nak.

Ő nem hallott mást, csak a gyönyörű madárszót.

Ő nem a sárban lépkedett egy mocskos kis utcán, hanem egy gyönyörű, keskeny ösvényen.

Őt nem hatalmas bérházak vették körül, hanem aprócska virágok.

Mellette nem egy részeg alak ült a földön, hanem egy édesen játszó kiscica.

Őt nem a mesterséges fény világította meg, hanem a nap.

- Hé! Most meg mit dudálsz!? Én parkoltam ide először. – hallatszott mellőle Spike hangja.

Drusilla rá emelte csillogó szemeit, s mérhetetlen szánalmat érzett a vámpír iránt, aki egy mocskos városban élt, mocskos emberekkel, napfény és csillagok nélkül.