Spike unottan nézett körül a kis, barátságos szobában. Tekintete hosszasan elidőzött az egymástól csupán fél méterre fekvő holttesteken. Egy fiú és egy nő voltak valaha, de már nem mozdulhattak többé. A nő egykor szeretettől sugárzó, meleg, barna szeme most üvegesen meredt a semmibe, nézve valamit, amit már nem láthatott. A kisfiú alig lehetett több nyolc évesnél. Kis tenyeréből még mindig folyt a vér, nyomaként annak, hogy félelmében mennyire erősen szorította ökölbe kezeit. Élni akart, ahogyan minden nyolcéves élni akar, de szemei csukva pihentek, s már soha többé nem nyílhattak ki. Mindkettőjük nyakán ott volt a nyom, haláluk oka. Két egyforma, kicsiny harapásnyom.

         Spike élvezettel nyalta le fogairól a vért, szemeiben nem látszott a sajnálat, vagy az irgalom legkisebb szikrája sem. De miért is látszott volna? A vámpírok nem sajnálkoznak… Ölnek, mert szükségük van a vérre, és ölnek, mert élvezik. Mindazonáltal Spike-nak most kifejezetten rossz kedve volt. Összeveszett Dru-val. Megint… „Semmi baj nem lenne, ha nem ragaszkodna annyira Angelus-hoz…” De ragaszkodott. Minden mozdulatában, minden szavában ott bujkált Angel. A vámpírt gondolataiból halk neszek zökkentették ki, amik a ház elől szűrődtek be.

Spike egy mozdulattal a szoba sarkában termett, amit árnyék fedett be. Hallotta, ahogy a bejárati ajtó kinyílt, majd egy nő lépett be a szobába. Harmincas éveiben járhatott, kerek arcát körbevonta sötét haja. Szemei kitágultak, ahogy meglátta a földön heverő, halott szeretteit. Nem hitt a szemének, nem akart hinni neki. Minden egyes átkozott csütörtöki napon éjszakás volt, s mint mindig ilyenkor, húga vigyázott egyetlen fiára. Térdre rogyott, és hangos zokogásban tört ki. Még mindig nem hitte el, amit lát. Odakúszott valaha élénk gyermekéhez, s könnyei még jobban eleredtek, ahogy hozzáért a puha, jéghideg bőrhöz. Teste remegett, vállai rázkódtak a zokogástól.

Igazán szánni való képet nyújtott, ahogyan egyedül térdelt halott családtagjai mellett, azonban a sarokban észrevétlenül álló vámpírt nem hatotta meg a jelenet. És mégis, valami azt súgta neki, hogy sosem fogja elfelejteni ezt a pillanatot. Hangtalanul lépett az asszony mögé, s mivel játszadozni nem volt kedve, egyetlen mozdulattal törte el a nő nyakát…

         A sötétbe burkolózó utcán egy alak lépdelt, fekete kabátját meglebbentette a szél. Gyorsított tempóján, hogy még hazaérjen mielőtt a nap első sugarai behatolnak a kis, néptelen sikátorba. Arca kifejezéstelen maradt, elméjéből azonban nem tágított egy szeretteit sirató asszony képe, s akarta ellenére agyában megfogalmazódott egy eltűnni nem hajlandó gondolat:

 „Értem nem lesz, aki sírjon…”

~ End ~