A legnagyobb drog

Még nem ment le teljesen a nap, de a táj már erősen szürkült. Mindig is szerettem ezeket a perceket, bár még nem igazán léphetek ki az ég alá. Valószínűleg nem halnék bele, de nem lenne valami kellemes, az biztos. Mindegy, nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, mikor bújik a nap a látóhatár szélére, és mikor bújhatok én elő. Ahogy a nap gyengül úgy leszek én egyre erősebb, megtelek energiával. Igen, az éjszaka teremtménye vagyok, és minden éjszaka újra megszületek. Ilyenek a vámpírok. Vagy legalábbis én.

Buffy leggyakrabban ilyenkor látogatott meg. Na nem miattam, csupán akkor végzett a munkával, és járőrözés után beugrott hozzám. Sosem tudtam mit fog mondani, de tudtam, hogy mit akar. Érezni. Érezni újra, velem. Neki most szürke a világ, nem mondta, de tudom, valamikor énekelt nekem róla, amikor még azt hittem, sosem fog hozzám érni, de nem emlékszem pontosan, démon bűbáj homályosítja az agyamat. Az csupán egy álom volt, mindannyiunknak. Egy túl őszinte álom. Nem, ő nem szeret, annyiszor mondja… és mégis amikor eljön az éjjel és meglátogat, a fülembe suttog és elragadja a kéjvágy… mintha azt suttogná… Nem tudom, hogy mit érez, de kötődik hozzám.

És igen, a nap éppen haldoklott a horizonton, amikor először megtörtént.

Ismertem a kacér mosolyát, ami égett benne, bár komolyan próbálta elnyomni. Amíg fel nem oldottam benne minden gátlást. Mindent láttam belőle, amit csak látni lehet.

És akkor, talán a naplemente is vérvörösebb lehetett –csak gondolhatom, mert látni nem láthatom- azt búgta nekem „azt akarom, hogy fájjon” és belém eresztette a körmeit „hogy igazán fájjon nekem”. Én pedig engedelmeskedtem, és hagytam, hogy valami brutális én felülkerekedjen bennem. Ő pedig iszonyodva nézett a démon arcomra, de nem engedtem el, és nem hagytam időt, hogy ellökjön magától. Fájdalmat okoztam neki, éreztem a vére ízét a számban… csak épphogy megízleltem, nem volt eszemben elvenni tőle az összeset. Pedig vágytam rá, vágytam nagy kortyokban inni a vérét, vágytam még közelebb tudni magamhoz, holott már nem lehetett… De nem akartam megölni őt.

Csak élveztem, és Buffy is élvezte. És utána véresen, meztelenül szörnyen megrettent, alkapta az undor. Ez minden dolognál bűnösebb amit eddig tett, és mindennél jobban élvezte, soha még semmit ennyire. Utálta magát.

Komolyan azt hittem, hogy most tényleg nem fog többé eljönni. Hogy megtagadja magában a vágyat, egy életre.

De a fájdalom és a gyönyör kézenfogva járnak.

És a mennybe emelik egymást.

Újra eljött, és hagyta, hogy ezt tegyem vele… És itt volt harmadszorra és negyedszerre is. A végén olyan természetesnek tűnt az egész… Szeretni, csókolni és bántani őt.

És ő megbékélt a vámpír arcommal is, lágyan simította végig a homlokom ráncait, végigfuttatta a nyelvét a hosszú fogaimon…

Szükségem volt rá.

A Vadász vére a legnagyobb drog.