Willow arra ébredt,hogy ujjak simítják végig az arcát. Lágy szellő fújt.
-Kennedy nyitva hagyta az ablakot?-gondolta Willow magában,és lassan kinyitotta a szemeit.
A hátán feküdt, s pillantása a kék égre esett. Értetlenül felült.
Egy réten feküdt,ami tele volt virágokkal,fákkal.A fák levelei aranyszínben pompáztak a rájuk eső napsugaraktól.
Willow mellett egy lány ült,kék ruháját játékosan borzolta a szél.
-Istenem,Tara!-törte meg az idilli csendet Willow és a lány nyakába borult.-Hol vagyunk? Hogy kerültem ide? Este még az ágyamban feküdtem és...
-Shhh...-csitította Tara és végigsimított Will vörös haján.

-Álmodok,ugye?-kérdezte Will kis idő múlva,immár lenyugodva.
-Igen.
Willow elengedte Tara nyakát. Egymás szemébe néztek,és Will arcán peregni kezdtek a könnyek.
-Annyira hiányzol Tara! El sem tudom mondani mennyire...még mindig...Annyira sajnálok mindent!-arcán egyre csak folytak a könnyek.-Miért nem én álltam akkor az ablakban?
-Mert akkor most én sírnék. Will,figyelj rám!-szólt Tara és két tenyerébe fogta Willow arcát-Ennek így kellett történnie. Rád még szüksége van a világnak! Én látom a sorsod fonalát,még nagy dolgok állnak előtted! Szükség van az erődre!
-Persze,szép kis erő!-törölte meg dacosan a szemeit a boszorkány-Hátha újra megpróbálok mindent elpusztítani....
-Akkor küzdj ellene!-fogta meg a kezét Tara.-Képes vagy változtatni!
-Én nem....-és újra kitört belőle a sírás. Emlékképek száguldottak a fejében. Tara élettelenül omlik össze, Warren ordítása az erdőben...
Régen történt. Tara,miért kellett felszakítani?!
Várj...azt hittem már lezártam magamban.De nem,ezek a sebek nem gyógyultak még be.
-Képes vagyok rá?
-Te mindenre képes vagy!-súgta kedvesen Tara-És én mindig veled leszek. Még ha nem látsz,olyankor is. De túl kell lépned ezen!-nézett újra a szemébe és fogta tenyerébe Will arcát.-Érted? Én meghaltam,de te élsz! És a párod Kennedy.
-Megígéred hogy mindig velem leszel?
-És vigyázok rád-bólintott mosolyogva. Felállt.-Gyere.-szólt és Will felé nyújtotta a kezét.
Willow is felállt. Tara vidám táncba vonta. Mikor kifulladtak,nevetve lerogytak a fűbe.
-Lassan menned kell. Amint lehull az utolsó levél,felébredsz.-mutatott a fára.
Willow nem akart menni. Még maradni akart. Eszébe jutott hogy varázslattal megállítja a levelek hullását,de mégse tette.
-Köszönöm. Megértettd,ugye?-szólt Tara.-Most aludj.
-Félek,elfelejtelek idővel...
Tara homlokon csókolta.
-Az emlékezéshez nem emlékek hanem szeretet kell,és akit szeretünk azt soha nem felejtjük el.
Will lefeküdt a földre.Érezte a földet. Érezte,ahogy lélegzik,él. Minden kapcsolatban áll mindennel,jutott eszébe. Így ő is örökre összetartozik Tarával.Még akkor is,ha ő már nem él. És Kennedyvel is,szintén. Örökké....

Willow arra ébredt, hogy ujjak simítják végig az arcát. Forrócsoki illatát érezte.
-Jó reggelt álomszuszék!-Kennedy volt. Will kezébe adott egy bögre forrócsokit, megcsókolta,majd kiment.
Will belekortyolt a forrócsokiba. Érezte ahogy szétárad a testében,és felmelegíti. Odasétált az ablakhoz és kinyitotta. Eszébe jutott egy vers:
"S már téged néztelek,
  Est Csillaga,
  Kinek sugara
  Dicső s mind kedvesebb:
  Boldog vagyok,
  Hogy ott ragyog
  Az éji égkupolán,
  S e messzi tűz
  A lenti hűs
  Fénynél különb csodám."

Érezte,elengedte őt. Lezárta a múltat. Persze,nem felejt. Soha. De minden más,megnyugodott. Már nincs az a gyilkos bűntudat. S ezt egyvalakinek köszönheti:

-Köszönöm,Tara!

Will újra belekortyolt a forrócsokijába,majd barátnője,Kennedy után indult,aki egy "Reggeli!" kiálltást hallatott a földszintről.