Hajnalodott, a várostól nem túl távol egy csendes dombtetőn ült
törökülésben Giles, egyik oldalán Dawn, a másikon pedig Willow.
-Sokat gondolkoztam és rájöttem  a megoldásra, Dawn , belül te is
érzed...érezted végig, mi történik. Ugye?- nézett türelmesen a mellette
ülő lánytól. Willow ajka megvonaglott, arcán egy könnycsepp pergett
végig, s Dawn hangján szólalt meg, de hangja elakadt, aztán csak
bólintott.
Újra Giles beszélt, Dawn, vagyis Willow csendesen lehunyt szemekkel
ült, tudta mi a teendő, Giles-szal előző este megbeszéltek mindent.
Napokig tartó kutatásuk eredménytelen volt, egyre elviselhetetlenebbé
vált a helyzet egymás testében, s Dawn viselte a legrosszabbul.
Teljesen magába fordult, kiabált mindenkivel, nem volt hajlandó
értelmesen elbeszélgetni, bezárkózott a szobájába. Most hajnalban is,
csak hosszas kérlelés árán ült be a kocsiba, hogy hárman kiinduljanak
ide a dombra.
Ezen a helyen annyit ültek Giles-szal. Dawn szerette azokat a
hajnalokat, vagy estéket amiket itt töltöttek, eleinte sok mindent
mondott Giles, és a lány minden szavát magába szívta, soha nem kellett
elismételni egy szót sem ,azok úgy vésődtek a lány emlékezetébe, akár
a márványba. Később már előfordult, hogy csak ültek, hosszasan szavak
nélkül, együtt meditáltak és Dawn minden egyes alaklommal
elcsodálkozott azon a végtelen békén és egyben oly hatalmas erőn, ami
olyankor testét átjárta. Már érezte a földet, vele együtt lélegzett, már
tudta hogy minden mindennel összefügg, ő is a föld vérkeringésébe
kapcsolódott s vele együtt lüktetett.
Most hárman ültek ott, de Dawn nem bírt koncentrálni, semmire nem
vágyott, csak a saját ágyára, ahova elbújhat a takaró alá, ahol senki
nem zavarja. Csendben várta, hogy csoda történjen és a mostani
szörnyűség elmúljon. Szobájának hatalmas tükrét már első este
darabokra törte. Nem bírta elviselni, hogy Willow arca néz vissza rá.
Nem akart senkivel beszélni, nem érdekelték az üres szavak, az
álnyugtatások...ő csak újra maga akart lenni.
-Dawn! Te nem is figyelsz rám!-mondta Giles, majd a lány haját apailag
megsimítva türelmesen újra kezdte az egészet:
-Belül te is érzed...érezted végig, mi történik. Sokat gondolkoztunk
Willow-val és rájöttünk, miért nem működött a visszaállító varázslat.
Dawn, tudod te is...te  tartod fogva Willow-t és magadat is. Illetve a
benned felgyülemlett félelem és indulat. Dawn miért nem beszéltél róla
soha? A boszorkány-sors nem könnyű, ezt soha nem is mondtuk,
egyedül nehéz megbirkózni vele. Ne sírj, Dawn –közben gyengéden
karjaiba zárta a zokogó lányt, aki most kislányként hullatta keserű
könnyeit...hiszen kislány volt még...túl sokat vártak tőle, túl nagy terhet
tettek a vállára, amit egyedül képtelen volt cipelni.
-Mondd el, mondj el mindent...mindent ,ami a szívedet nyomja. Nem kell
egyedül viselned a terhet, itt vagyunk veled, segítünk vinni azt, amíg
nem leszel képes egyedül a hátadra venni. Értsd meg , Dawn, nem vagy
egyedül a világban!
Dawn halkan végre megszólalt, s még Giles-t is meglepte a végtelen
fájdalom, ami a mindig olyan vidám és gondtalan lány szavaiból áradt.
Sok volt neki minden ennyi idő alatt, nehéz volt feldolgozni az új erőt,
azt hogy hirtelen a színfalak mögül a rivaldafénybe került. Talán sokan
vágynak ilyesmire, de a különlegesség hatalmas felelősséggel jár. Egy
egész életet lecserélni egy teljesen új, beláthatatlan jövőre egyik napról
a másikra lehetetlen. Dawn erősen viselkedett, úgy ahogy azt elvárták
tőle, a vadász húgától, de belül csak gyűlt a kétely, a félelem, az
ijedtség, a társtalanság érzése, s mindez ólom súlyként nehezedett a
lány vállára.
Faith érkezésével egy mindennél szörnyűbb jövő rajzolódott ki
szemében, hol eltiporva látta magát egy csata hevében, ahol még ideje
sem volt varázserőt használni, hol pedig fekete hajjal látta magát
lélektelenül, kiüresedetten...Senki nem vette észre a vívódását, senki
nem nyújtott neki segítő kezet. Dawn nem szólt de ezernyi módon utalt
gondjaira, mégsem fordult felé senki. Gyűlölet kezdett ébredni mélyen
legbelül mindenki iránt, azok iránt akik bár mondják, szeretik, mégsem
hallják meg néma segélykiáltását.
Giles megfogta mindkét lány kezét, próbálta szólásra bírni magát, nem
tudta, hogy bocsássa meg magának az elmúlt hónapokat, fájón szorult
össze a szíve, hiszen az élete ez a két lány, Buffy és Dawn...hogy
tehette? Hogy nem vette észre??? Végre rekedt hangon szólalt meg,
mikor Dawn elhallgatva az égnek emelte könnyes szemeit.
-Dawn...Engedd el Willow-t és magad is. Engedd el!
Dawn lecsukta szemeit, újra érezte a földet, lélegezni kezdett, eggyé
vált a mindenséggel, szíve valahogy könnyebb lett, hogy kimondta rá
nehezedő fájdalmát, egy utolsó könnycsepp csordult végig arcán, majd
arany fény  fonta körbe hármójukat.
Willow mélyeket lélegezve nyitotta ki szemét, Dawn pedig gyermekként
fúrta magát Giles karjaiba, s halkan suttogva kérdezte:
-Most már...minden rendben lesz...ugye?