Der glücklichste Tag (A legboldogabb nap)

  2008.06.12. 14:35

Csak ült ott az asztalnál és a gyerekeket nézte, akik a heverőjén helyezték kényelembe magukat és éppen teljesen érdektelen, gyerekes dolgokról csevegtek, melyek mégis olyannyira fontosak voltak számukra. El sem tudta képzelni, hogy ezek a dolgok – divat, fiúk, lányok - miért voltak olyan fontosak, hogyan tudtak órákon keresztül beszélni róluk. De mindig jó érzés volt számára, hogy olyan gyakran meglátogatták, hogy a szabadidejüket nála töltötték. Így még ezt a néha idegesítő csacsogást is el tudta viselni.

Hiszen ők voltak a családja. Soha sem tudta pontosan, hogy a gyerekek mit is gondolhattak róla. Mindig félt attól, hogy megkérdezze őket. Talán a választól, vagy a gyerekek igazi érzéseitől félt. Nem tudta. Hiszen az is előfordulhatott, hogy egyáltalán nem szerették, sőt utálták, vagy csak kötelességből látogatták meg őt. Így aztán inkább mindig hagyta, halogatta ezt a kérdést és csak annak örült, hogy ott voltak, hogy ezeket a lehetetlen dolgokat pont nála beszélték meg. Ezek a pillanatok mindig örömtelik voltak számára és mosolyogva szemlélte őket.

A kanapé közepén ült a vörös hajú, fiatal boszorkány. Mindig csodálta az erejét, a kitartását, az eszét. Ő volt a legszorgalmasabb a kis csapatból, aki a legkeményebben dolgozott és tanult. Mindig segítőkész volt, mindig ott volt, ha valakinek szüksége volt rá. És végre, hosszas keresgélés és sok kurdarc után megtalálta a kedvesét is, egy másik boszorkányt. Végre újra láthatta őt mosolyogni. Kezdetben nem nézte jó szemmel, hogy egy másik nőbe szeretett bele, de aztán, hogy ismét boldognak látta a fiatal vörös hajú lányt, nem foglalkozott többé a dologgal. Az volt a legfontosabb, hogy ő boldog legyen.

Aztán ott ült még az a szétszórt kölyök. Néha egyáltalán nem tudta eldönteni, hogy csak nem akart felnőni, vagy csak a felnőtté válástól félt. Hiszen annyiszor elmondta, hogy felnőttként soha sem fog a szüleire hasonlítson. Talán most, az új barátnője segítségével – a hajdani bosszúálló démonnal – sikerül neki is megváltoznia. Talán végre szorgalmasabb, magabiztosabb lesz. Annyira szeretett volna neki segíteni, de sajnos nem tudott. Szétszórtsága ellenére nagyon határozott volt és senkitől sem fogadott el segítséget.

És ott ült még a lánya is. Nem, nem a vérszerinti lánya volt, de mindig úgy tekintett rá, mintha a saját gyermeke lett volna. És ez volt a legrosszabb. Pontosan tudta, hogy ő, mint a kiválasztott, nem élhetett sokáig. Minden este démonokkal harcolt. Minden este az életével játszott. Soha sem tudhatta, hogy melyik nap lesz az utolsó napja. Minden nap aggódott érte. Minden este kétségek gyötörték, amikor őrjáratra indult, amikor az emberiséget próbálta megvédeni. Ha nem tudott vele tartani, akkor addig elaludni sem tudott, amíg nem tudta őt biztonságban.

Persze a lánya magánélete teljes katasztrófa volt. Alig voltak barátai, hiszen sohasem élhetett normális életet. És ehhez jött, hogy egy vámpírba volt szerelmes. A hideg futkosott a hátán, amikor csak eszébe jutott ez a „kis” affér. Persze az igaz, hogy ez a vámpír sokat segített a lányának, az egész kis csapatnak, de mégis… csak egy vámpír volt. Teljesen mindegy volt, hogy ennek a vámpírnak volt-e lelke vagy sem. Ő egy vámpír volt és soha sem lehetett tudni, hogy ez a szörnyeteg mikor fogja bántani az ő lányát. De végre itt hagyta őket, elköltözött a városból.

És még sem lehetett felhőtlen az öröme, mint ahogy azt az elején remélte. Amikor a lánya ismét szabad lett, megjelent ez a másik vámpír a városban. És most újra aggódhatott érte, minden este, hiszen ez a vámpír ravasz volt, nagyon ravasz. Csak személője lehetett, ahogy a platinaszőke csábító egyre szorosabbra vonta a hálóját a lánya körül.

„Sziasztok, skacok” – csendült fel a szőke vámpír hangja.

Megfordult és pont ő, akit nem is olyan rég emlegetett, jelent meg az ajtóban, egy könyvvel a kezében. Csak állt ott és olyan képet vágott, mintha hiányolt volna valamit, mintha keresett volna valamit.

„Héj, hol vannak a lufik, a konfetti, a jó hangulat, a kaja, a pia. Talán eltévesztettem volna a napot? Vagy túl korán jöttem? Vagy netán túl későn? Héj, mondjatok már valamit! Mi van veletek?”

„Szia Spike” – köszöntte Xander. – „Áruld el, mégis mit keresel itt? Ha jól emlékszem, akkor senki sem hívott meg téged.”

„Mégis, hogy ismersz te engem, Xander fiú? Otthon maradnék, amikor ilyen nagy napunk van ma?” – kérdezte a vámpír és lassú léptekkel az asztalhoz sétált, majd leül. „Soha!”

„Miért ne lehetne itt, Xander?” – kérdezte a fiatal boszorkány. – „Olyan sokszor segít nekünk, szinte az összes idejét velünk tölti. Neki is joga van itt lenni.”

„Willow!” – kiáltott fel Xander. – „Hogy mondhatsz ilyet? Ez egy lelketlen szörnyeteg. Egyáltalán nem lenne szabad itt lennie. Nem, a városban sem lenne szabad itt lennie. Nem, várj csak. Léteznie sem lenne szabad. Nem igaz, Buffy?”

„Xander-nek teljesen igaza van. Nem hívtunk meg téged, úgyhogy nem kellett volna idejönnöd se. A helyedben azonnal felállnék és eltűnnék innét, Spike” – figyelmeztette őt Buffy villogó szemekkel.

„Oh, a mi nagy Xander fiúnk mond valamit, és a mi kis vadászunknak azonnal helyeselnie kell, nem igaz?” – sziszegte Spike sárga vámpírszemekkel.

„Srácok!” – ugrott fel Willow. – „Fejezzétek be! Azonnal! Olyan szép napunk van ma. Miért kell ezt a napot egy teljesen felesleges veszekedéssel elrontani?”

„Miért, mi van ma?” – kérdezte tanácstalan arccal. – „Netán elfelejtettem valamit?”

„Ahogy a dolgok kinéznek, igen” – felelte Xander.

„És mi lenne az?”

„Hát a születésnapod, Giles” – jelent meg Buffy egy tortával a kezében.

„De hát hogyan? Mikor? Honnét tudjátok, hogy mikor van a születésnapon?” – állt fel Giles zavarodott tekintettel.

„Giles” – állt fel Willow is – „mi mindig kaptunk tőled valamit a születésnapunkra. Valami kis csekélységet. De te? Semmit. Ezért arra gondoltunk, hogy meglepünk téged.”

„Gyerekek” – nézett körbe Giles könnyes szemekkel. – „Ez igazán kedves tőletek. Nem is tudom, hogy mit kellene most mondanom.”

„Héj, semmit sem kell mondania, Öreg Úr” – lépett hozzá Spike könyvvel a kezében.

„Öreg Úr?” – meredt Giles szikrázó szemekkel a vámpírra.

„Igen, Öreg Úr. Ez az én ajándékom” – nyújtotta át a könyvet, majd egyik lábáról a másikra állt, miközben Giles továbbra is szikrázó szemekkel mustrálta őt. – „Ez csak egy könyv, de ha nem akarja, akkor…” – fordult meg Spike. – „Akkor nem is zavarok tovább, elmegyek. Tényleg csak útban vagyok. Mindenkinek” – suttogta, miközben az ajtóhoz közeledett.

„Várjon, Spike!” – kiáltott utána Giles. – „Kérem, maradjon és köszönöm a könyvet. Örülök, hogy gondolt rám. Szabad?”

„Igen, ha tényleg szeretné” – vonta meg a vámpír a vállát, majd átadta az ajándékát.

„Spike!” – nézett meglepetten Giles a vámpírra. – „Ezt… ezt nem fogadhatom el. Ez nagyon értékes. Ez egy nagyon régi könyv, amit már csak úgy sehol sem lehet megvenni, beszerezni. Vissza kell adnom.”

„Nem. Kérem, tartsa meg Öreg Úr. Úgy 90 évvel ezelőtt vettem és eddig ott hevert valahol a kriptában. Nincs rá szükségem. Tényleg. Magánál biztosan jobb helye lenne. Szóval, boldog szülinapot.”

„Tényleg fizetett érte, Spike?”

„Na jó, lehet, hogy nem úgy vettem, de nem öltem meg érte senkit sem. Ez elég megnyugtató volt, Ruppert?”

„Igen, köszönöm, Spike.”

„Akkor én vagyok a következő” – ugrott fel Xander.

„Mi van benne?” – kérdezte Giles, amikor átvette Xandertől az ajándékot. – „Egy zseblámpa?” – pillantott kérdőn a fiúra.

„Igen” – csillant fel Xander szeme, miközben a figyelőhöz sietett. – „Tud sárgán, vörösen és kéken is világítani. Az őrjáratok során nagyon hasznos lehet.”

„Köszönöm, Xander. Ha akad valami, amit kék fényben szeretnék majd látni, akkor tudom, hogy mi az a dolog, amit feltétlenül használnom kell” – felelte Giles kissé gúnyosan.

„Ez az én ajándékom” – lépett a vörös hajú boszorkány Giles elé.

„Oh, Willow! Honnét tudtad?” – kérdezte az angol meglepetten, amikor kibontotta az ajándékát. – „Ez egy valódi angol tea, sőt a kedvencem.”

„Igen, tudom. Mindig ezt a teát iszod, amikor az angol barátaid meglátogatnak.”

„Köszönöm, Willow. Nagyon… kedves tőled.”

„Giles” – jelentkezett Buffy, majd átadott egy fényképalbumot. – „Nem találtam semmi jó, hasznos ajándékot, így csak ezt tudom adni.”

„Buffy” – ült le Giles, mielőtt kinyitotta volna az albumot. – „Ez… ez… a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam” – lapozta végig a fényképeket. Néhány képen egy kedves, boldog kislány volt látható, akinek még fogalma sem volt arról, hogy egyszer ő lesz a kiválasztott. Más képeken egy mosolygós tinédzsert látott a barátai körében és az utolsó képeken már a vadászt, a „lányát” látta.

„Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy szabad-e ilyet ajándékoznom neked.”

„Miért nem, Buffy?”

„Giles, nem tudom…, hogy el tudom-e ezt neked magyarázni.”

„Nem értelek, Buffy.”

„Giles, te mindig segítesz nekem. Mindig mellettem állsz. Mindig ott vagy, ha szükségem van rád – éjjel nappal. Edzel velem, gondoskodsz rólam. Ha lehetőségem lenne apát kívánni magamnak, akkor… akkor csakis téged választanálak.

„Buffy” – állt fel Giles. – „A legszebb ajándékot kaptam tőled, amit az életben valaha is kaptam. Köszönöm neked, nektek, gyerekek. Soha sem volt alkalmam, hogy saját családom legyen. De most már tudom, hogy nekem van a legjobb családom. Köszönöm. Ez a legszebb nap az életemben” – dadogta Giles könnyes szemmel.

„Ez azt jelenti, hogy én is családhoz tartozom, Papa?”

„Spike!!!!”

 

 

Vége