-         Csak néhány éjszaka… csak néhány éjszaka… - mondogatta magában.

Tudta, hogy ismét gyorsan meg fog bocsájtani Neki, de szüksége volt néhány nap különlétre. Lassan ment, tudatalatt minden pillanatot ki akart élvezni, amit nem Willow-val töltött. Egyre csak nézte a tájat, a madarakat, a felhőket, a jövő-menő embereket és minden mást. Most csak a lényegtelen dolgok érdekelték.

Csak ment és ment, nem figyelt semmire, így csak azt vette észre, hogy hirtelen ott tornyosul a feje fölött a Sunnydale Egyetem magas főépülete. Lassan ment be, az előbbi érzésekkel tele, és már várta, hogy megláthassa új szobatársát. Ám, amikor az ajtót nyitott neki, nagyon, de nagyon meglepődött.

-         Szia. – köszönt Oz, kezében egy zacskó kakaóporral. – Forró csokit csinálok és… azt hiszem van annyi, hogy kettőt csináljak. – azzal betessékelte a – még mindig döbbenten álló – lányt.

A fiú megcsinálta az italt, és leült az egyik székre, szemben Tara-val.

       - Willow tudja, hogy itt vagy? – szólalt meg végül a lány.

Oz lehunyta a szemét egy pillanatra, és rájött, hogy Tara tényleg azt mondta. Tényleg az Ő nevét mondta ki.

-         Soha nem mentem el. A te forró csokid viszont ki fog hűlni.

Tara csak ült és nem szólt semmit, miközben Oz letette a bögréjét és ránézett. Tara várt egy pillanatig, aztán végigsimított haján és olyan kihívóan nézett a fiúra, ahogyan azt még soha nem tette. Legalábbis, amíg nem találkozott Willow-val. Oz mosolyogva nézett rá, mert a lány úgy igazából még soha nem nézett rá. Egyszer sem.

A lány végignézett a fiún. A haj barna volt, bár Tara vörösre emlékezett. Nyakában egy bőrnyaklánc volt. Kék pólót és szürke nadrágot viselt. Tara-nak – bár ez teljesen ellentmondott természetének – tetszett a látvány. És valami különös érzés kerítette lassan a hatalmába.

A lány sóhajtott egyet, de épp csak annyira, hogy ne lehessen hallani, letette a bögréjét a a kis asztalra és csak maga elé nézett. Néhány másodperc múlva megszólalt:

      - A forró cs… csoki nagyon finom volt. Kö… köszönöm.

      - Üdv itt. - a fiú körülnézett és megakadt a szeme Tara táskáján, amiben három vaskos köny volt.

Odament, kiemelte őket a táskából és megkérdezte:

-         Varázskönyvek?

-         Igen – válaszolt Tara.

-         Tehát még mindig erősen foglalkozol a mágiával.

-         Hát… i… igen. Willow-val sokat szoktunk gyak… - mondta a lány, de hirtelen abba is hagyta, amikor rájött, hogy már megint kimondta. Az Ő nevét.

Oz azonban nem szólt semmit, csak állt ott, ismét csak a tekintetét függesztette a lányra. Végül ismét a fiú kezdte a beszélgetést. Ezzel telt el az egész nap. Sokat beszéltek mindenféle apróságról – mágiáról, Willowról, a gonoszokról, Buffyról, sőt még egy „ki hány apokalipszist élt át?” versenyt is rendeztek. Bár eddig egyikük sem volt túl szószátyár ember, de a nap végére mindenketten megnyíltak a másik felé. Ott ültek egymást mellett és épp valami semmiségről beszélgettek, amikor Oz odahajolt a lányhoz és lassan, nagyon lassan megcsókolta. Ő sem tudta miért, de az ösztönei azt súgták, hogy tegye meg. Tara először meglepődött, de kezdte élvezni a helyzetet és belefeledkeztek a csókba.

Először Tara tért magához. 

-         Mit csinálunk? – suttogta.

-         Azt hiszem csókolózunk.

-         De ezt nem lenne szabad.

-         Tudom.

Tara felállt. Kinézett az ablakon. Már hajnalodott. Döntött. Visszamegy Willowhoz és vele marad örökké. És úgy tesz, mintha ez meg sem történt volna. És elfelejti ezt az éjszakát. Összeszedte cuccait és elindult kifelé.

-         Tara… - szólt utána Oz.

Tara hátrafordult. A fiú még soha nem szólította a nevén. Soha.

-         Igen?

-         Ha… ha akarsz, még visszajöhetsz. – mosolygott.

A lány elpirult a csók emlékétől, majd az ajtó felé fordult és kisétált. Visszament, hogy megtalálja újra a szerelmet és új értelmet adjon a kapcsolatának Willow-val.

Oz pedig visszament a szobájába és minden jót kívánt a két lánynak…