Willow futott végig a parkon, lába alatt a kis ösvényen szállt a por. Elképesztő forróság volt azokban a napokban, az egész természet egy kis eső után szomjazott, ami felüdítené a szikkadt földet és a fülledt levegőt.

Willow homlokán kis verejtékcseppek jelentek meg, egy percre felpillantott a tűző napra, amely nem akart kegyelmezni, majd újra előre nézett és végre meglátta Tarat.

-Tara!

A lány megállt, s megfordult, arca megviselt volt és fáradt, s egész tartásából áradt a szomorúság. Mikor Willow lihegve állt meg előtte, halkan szólalt meg.

-Ezt már megbeszéltük...én..én nem akarom, hogy...

-Tara! Hallgass végig...kérlek.

-Ne...Willow, miért teszed még nehezebbé? Semmi baj…majd…majd elmúlik…

Tara lehajtotta a fejét és újra indulni akart, ám Willow megfogta a karját és megszólalt.

-Szeretlek...

-Nem...nem tudod, mit akarsz...

-Veled akarok lenni.

-Az nem olyan egyszerű...

-De igen.-megfogta Tara kezeit,szembeállt vele, lehunyta szemeit és suttogni kezdett- Szeretlek és veled akarok lenni....-ekkor két nagy csepp eső hullott alá az égből dacolva a nappal, amely még mindig perzselő forrósággal sütött. Willow az arcán érezte az esőcseppeket és folytatta szavait -Nem érdekel senki, érted? Veled akarok lenni, szeretni akarlak úgy ahogy még senkit, és ahogy már senkit nem is fogok.

Ekkor Will kinyitotta szemeit, s az égből hatalmas esőcseppek kezdtek hullani, melyek tompán koppantak a földön és terültek szét.

Mindketten az égre emelték tekintetüket, végre elmosolyodtak, és futni kezdtek kéz a kézben. Pörögtek-forogtak az esőben, amely sűrű nagy cseppekben zúdult a szomjazó világra. Mindketten bőrig áztak, hajukból, ruhájukból csurgott a víz, de nem érdekelte őket, a park közepén álltak egymás kezét fogva, majd átölelték egymást és végre összeértek ajkaik. Csodás hosszú percekig álltak ölelkezve, egymás ajkait csókolva, s körülöttük hullott a nyári zápor.