Egy hatalmas terembe léptek, ami tele volt különböző eszközökkel, számítógépekkel, monitorokkal. Minden számítógép előtt ült valaki, hogy a villogó monitorokat és a különböző sípoló eszközöket felügyelje, és közben folyamosan utasításokat lehetett hallani, amelyeket a személyzet a mikrofonjaikon keresztül továbbítottak másik láthatatlan személyeknek. Spike-nak rögtön az Iniciatíva kellemetlen emlékei jutattak az eszébe, ahogy a teremben lévő eszközöket megpillantotta. Ott látott életében először ilyen felszereléseket.

„Ott hátul van egy vizsgáló” – mutatott az orvos egy ajtóra a terem túlsó végébe. – „Ott senki sem fog minket zavarni.”

Egy kis helyiségbe léptek, ahol Spike nagy megdöbbenésére egy széket pillantott meg bilincsekkel a karfáján. A szék mellett látható volt még egy kisméretű szekrényke, de ezen kívül semmi más nem volt a szobában.

„Foglaljon helyet” – mutatott az orvos a székre. – „Helyezze a kezét a karfára tenyérrel felfelé.” – Amikor az orvos Spike kezeit a karfához szerette volna erősíteni, Spike hirtelen fenyegetően felmordult. Mivel az orvos ilyen a reakcióval egyáltalán nem számolt, rémülten hátralépett. Első megdöbbenése után Dr. Heid már éppen figyelmeztetni akarta Spike-ot, amikor egy dühös hang szólalt meg a háta mögött.

„Magad akarod bebizonyítani az igazadat, vagy nem?”

„Igen, de …” – kezdte Spike.

„Semmi de! Rögtön tedd vissza a kezeidet a karfára és mostantól, egy hangot sem akarok tőled hallani.”

Spike kelletlenül visszarakta kezeit és az orvos újból hozzá lépett, hogy leszíjazza, amikor ismét meghallotta főnöke hangját a háta mögött. – „Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha ezt inkább én folytatom” – lépett Spike-hoz – „Ahogy Spike-ot elnézem, így lesz mindenkinek a legjobb. Addig kérem, készítse elő az eszközöket a beültetéshez.”

’Beültetés?’ – futott át kétségbeesett Spike agyán a szó – „Mit akar ez …” – kezdte, de aztán inkább nem folytatta, amikor főnöke szigorú arckifejezést megpillantotta. Miközben Spike kezeit és alsókarjait a szék karfájához erősítették, addig az orvos egy kis dobozkát és egy belövőt vett elő a szekrénykéből. A belövő majdnem úgy nézett ki, mint egy fecskendő, csak tű nem volt a hozzáerősítve, és a végén egy gomb volt látható. Az orvos felemelte a belövőt és Spike elé tartotta.

„Megmutatom Önnek, hogy hogyan működik. Sokkal jobb, ha a páciensek tudják, hogy mi vár rájuk” – mondta és lenyomta a gombot a fecskendő végén. Egy szisszenő hang kíséretében egy kb. 2 cm hosszú és 5 mm átmérőjű tű jelent meg. – „Ennek a tűnek a segítségével fogom beültetni a jeladót a karjába a bőre alá. Van kérdése?”

„Hogyan fogja később kiszedni a jeladót?”

„Sehogy sem …”

„Micsoda?” – csattant fel Spike. – „Akkor ezen túl mindig meg leszek jelölve?”

„Még nem fejeztem be a mondatomat. Tehát, nem fogom kivenni a jeladót. Körülbelül 2 hónapig működik, majd utána magától felszívódik.”

Spike vágott egy csúnya, nem tetszését kinyilvánító arckifejezést, elnyomott magában egy káromkodást, de hangosan inkább nem kommentálta az orvos kijelentését. Dr. Heid csipesszel kiemelte az egyik jeladót a dobozkából és a tű végébe helyezte. Fertőtlenítővel letörölte Spike alkarján a bőrt és a fertőtlenített bőrfelületre helyezte a belövőt. Mikor lenyomta a gombot ismét halhatóvá vált a sziszegő hang Spike sziszegésének kíséretében, amikor a tű a bőre alá hatolt. Az orvos kihúzta a tűt Spike kezéből és letörölte a vércseppeket, melyek a tű helyén jelentek meg. – „Készen is vagyunk. A 17-es jeladó került beültetésre, így amikor …”

„Már megint 17-es?” – dünnyögte Spike dühös szemforgatás közepette.

„Tessék?” – kérdezte az orvos.

„Semmi” – legyintett Spike a már szabaddá tett kezével.

„Rendben, akkor próbáljuk ki” – mondta az orvos, miközben Spike másik kezéről is levette a bilincset. – „Kérem, mondja meg nekem, hogy hol van most a 17-es jeladó tulajdonosa” – utasította az orvos az egyik emberét, amikor ismét a megfigyelő terembe léptek.

„Ha jól látom, akkor a megfigyelt személy itt van az épületben” – kezdte a megkérdezett ellenőr, miközben vadul püfölte a számítógépét, hogy megkapja a számára szükséges információkat. – „És ha jól látom, akkor itt van ebben a teremben, éppen a hátam mögött. Igazam van, Uram?” – kérdezte az orvost, de közben Spike-ra nézett.

„Igen, igaza van, köszönöm. Akkor már csak tesztelnünk kell a beültetett jeladót” – lépett oda az orvos Spike-hoz egy tele pohár vérrel. – „Kérem, igya meg az egészet.”

Spike egy húzással kiürítette a poharat, majd csodálkozva közölte. – „De hiszen ez ember vé…” – de mondatát nem tudta befejezni, mert hirtelen az egész teremben hangos figyelmeztető sípolást lehetett hallani.

„Működik” – közölte az orvos egyszerűen. – „Ha az elkövetkező 2 hónapban bármikor ember vért szeretne inni, akkor először kérem, velünk közölje azt.”

„Miért?”

„Azt hiszem, te sem szeretnéd, ha bárki is véletlenül leszúrna azért, mert éppen ember vért iszol” – szólalt meg főnöke halkan a háta mögött. – „Ha még akarod, akkor most elhagyhatod az épületet, de az őrök mindig a sarkadban lesznek.

*****

Spike ugyanazt az útvonalat próbálta bejárni, mint előző este. Először a temetőnél járt, így hát elindult abba az irányba, és egész úton semmi különlegeset nem tapasztalt. A temető után a démonbárba ment, így most a bár irányába indult. Már majdnem odaért, amikor egy sikoltást hallott az egyik kis szűk keresztutcából és elindult, hogy megnézze, mi is történhetett. Ekkor hirtelen olyan furcsán érezte magát. Ugyan olyan érzés kerítette hatalmába, mint amikor még embereket ölt, sőt a vér ízét is érezte és még a nyál is összefutott a szájában. De ekkor eszébe jutott, hogy biztosan csak a laborban megivott vér ízét érezheti még, így nem törődött tovább különös érzéseivel. Elérte a kis keresztutcát, befordult és egy vámpírt pillantott meg háttal maga előtt, amint éppen elég hangosan áldozatából táplálkozott.

„Héj, te ott! Enged el, de azonnal” – kiáltott rá Spike a vámpírra.

A vámpír lassan felemelte a fejét és Spike teljesen ledöbbent, amikor a szőke, rövid haját megpillantotta. – „Na végre megtaláltalak. Te ölted meg azokat az embereket, és most mindenki azt hiszi, hogy én voltam. De most be tudom bizonyítani az ártatlanságomat, úgy hogy most szépen velem jössz, kis haver.”

A vámpír végre elengedte az áldozatát, egy nőt, aki így tompa puffanással a földre zuhant. A nő nagy valószínűséggel már halott lehetett, mivel Spike nem hallotta a szívverését. Az ismeretlen vámpír megfordult, majd lassan elindult Spike felé, akinek egyre jobban elkerekedtek a szemei, amikor észrevette, hogy a vámpír pontosan úgy néz ki, mint ő.

„Ki vagy te?” – kérdezte Spike idegesen. – „Ismét te vagy az, az Első? Vagy talán valaki más?” – Spike teljesen ki volt kelve magából. ’Hogy lehetséges ez? Miért néz ki pontosan úgy, ahogy én?’ – „Héj, szólalj már meg!” – kiáltott rá idegesen a másik vámpírra. – „Vagy inkább verjem ki belőled mindazt, amire kíváncsi vagyok?” – kiabálta Spike és teljes erőből arcon vágta a vámpírt. Talált. – „Héj, te nem lehetsz az Első, őt nem tudnám így megütni. De akkor ki vagy? Miért nézel ki pont úgy, ahogy én? Hé öreg, kérdeztem tőled valamit!”

Spike ismét meg akarta ütni az ismeretlent, de a másik vámpír most gyorsabb volt, megragadt Spike-ot a kabátjánál fogva és hatalmas erővel a falhoz vágta. – „Mégis mit képz…” – kezdte Spike, miközben a nagy erejű ütés után azon fáradozott, hogy kábán talpra verekedje magát, amikor az ismeretlen vámpír keményen tarkón ütötte és minden elsötétült körülötte.

Amikor Spike végre magához tért, már egyedül volt, csak a halott nő feküdt tőle nem messze a sikátor betonján. Fölé hajolt, hogy megnézze, hogy lehetne-e tenni valamit az áldozatért, de már halott volt, minden hiába való lett volna. Hirtelen zajt hallott a sikátor bejáratánál, azonnal a vámpír arcát öltötte magára, hogy ha szükséges, meg tudja védeni magát.

A bejáratnál az őrei jelentek meg. Először rájuk pillantott, majd a halott nőre és akkor eszébe jutott a vámpír kinézete. – „Fiúk, ez nem az, aminek látszik. Nem én ölt…” – Nem tudott tovább magyarázkodni, mert az egyik őr villám gyorsan megragadta, arccal a földre lökte, majd a hátára térdelt, miközben a másik őr gyorsan hátrabilincselte a kezeit és olyan szorosan tartották, hogy Spike szinte egyetlen porcikáját sem tudta megmozdítani. A következő pillanatban érezte, hogy egy karót nyomnak a hátba, pontosan a szíve fölött, majd érezte, ahogy a karó szép lassan a húsába fúródik. Spike nagy kétségbeesésére semmit sem tudott tenni, becsukta a szemét és csak egy dologra tudott gondolni: „Nulla hiba stratégia!”