Kiérve az utcára már nem láttam, hogy hol van, de tudtam merre kellett mennie. Futva elindultam abba az irányba és pár sarok megtétele után meg is láttam egy kivételesen működő utcai lámpa fényében.

-Spike! Várj- kiáltottam gondolkodás nélkül utána.

Spike kicsit idegesnek látszott. Morcos arccal felém fordult és nem éppen kedves hangon felmordult.

-Mit akarsz már megint? Gyermek megőrzést nem vállalok ma estére! Vannak annál fontosabb dolgaim is- azzal hátat fordított nekem, lezártnak tekintve a beszélgetést. Én azonban nem hagytam magam. Megragadtam a karját és visszarántotta magam elé. Mélyen belenéztem a szemeibe, kezeim és lábaim remegtek, de komoly arccal válaszoltam neki.

-Nem. Beszélni akarok veled……És ez minden hülye démonnal vagy vámpírnál fontosabb.- Spike arca megváltozott. Az eddig morcos, dühös és türelmetlenséget kifejező ráncai kisimultak és döbbentséget tükröztek.

-Te? Te….tudsz….tudsz a démonokról?- nyelt egyet. Valószínűleg nehéz volt neki elhinni, hogy egy magamfajta „kislány” ismeri az ő zord és életveszélyes világát….pedig anyu sokkal fiatalabb volt nálam, mikor vadász lett.

-Többet tudok, mint ami lerí rólam, Spike…..és tényleg szeretnék veled beszélni.

-Itt? Most? Miért?- még mindig alig ocsúdott fel megdöbbenéséből.

-Hát…..-kicsit elbizonytalanodtam, még mindig nem voltam benne biztos, hogy képes leszek beszélni róla-…most….igen….nem bírok tovább hazudni…….senkinek…magamnak meg főleg nem……de…inkább menjünk vissza……jobb lenne ülve.

Vissza ballagtunk a kocsmához. Spike megfeszült izmokkal figyelte, hogy mikor mondok már valamit, de én egy szót se szóltam egész úton. Nem igazán tudtam megszólalni. Bent Freddie éppen ránk akart szólni, hogy nem lesz ez így jó, de mikor ránéztem és találkozott a tekintetünk visszalépet a pult mögé és féltő tekintettel nézett utánam, ahogy egyre közelebb érek a helység egyiksarkában lévő kis asztalhoz, ami el van takarva a többitől, isten tudja már miért. Leültem az egyik székr és vártam, hogy Spike is helyet foglaljon. Kicsit ideges voltam, hogy hogyan is vágjak bele a dologba. Spike leült pont velem szembe ült le. Összekulcsolta ujjait, majd belenézett a szemembe és várta, hogy én megszólaljak. Én viszont még mindig nem tudtam igazén, hogy mit is mondjak, még a tekintetét is alig álltam. Néha lepillantotatm a asztalon egy kiégetett fekete foltra, vagy a lámpkat bámultam, de egyre kevesebbet néztem a szemébe, olyankor a gyomrom táján olyan iszonyatos szorongás lett úrrá, hogy attól féltem ott belepusztulok. Ő, megunva a várakozást, törte meg a csandet.

-Nos, tehát….akkor tudsz a démonokról- bólintottam. Hang még mindig nem jött ki a torkomon- Honnan tu…..

-Itt csak én kérdezhetek!- tört ki belőlem a kétségbesett felkiáltás. Beléforrasztottam a félig feltett kérdést. Nem akartam rögtön magyarázkodni neki. Kicsit lenyugtattam magam, de még mindig szaggatottan vettem a levegőt és a szívem is gyorsabban vert az átlagosnál- Amúgy….igen, tudok róluk….azaz. rólatok- végre sikerült belenéznem a szemébe minden gyomorgörcs kísérete nélkül.

-Rólunk?- mutatott magára. Arca egyre értetlenebb kifejezést öltött fel.

-Igen. Tudom, hogy te is vámpír vagy, aki ….egy nő miatt visszaszerezte a lelkét.

-Ki vagy te?- nézett rám gyanakvó tekintettel.

-Én kérdezek, te nem! Nekem jogom van hozzá! Neked viszont nincs- alig tudtam uralkdni kitörni készülő dühömön és könnyeimen.

-Nem értem. Miért nincs ne….jah….nem kérdezhetek- vágott egy fancsal képet..

tudom, hogy az igazi neved William the Bloody és két vadász halála szárad a lelkeden, és hogy ezenkívül regeteg embert megöltél…..

-Ha közbe szólhatok, ha ennyire jól tájékozott vagy az élettörténetemmel kapcsolatban, akkor azt is tudhatod, hogy azóta megváltoztam!

-Igen, azóta csak egy embert öltél meg!- csúszott ki a számon.

-Nem tudom miről…izé...kiről beszélsz, de biztosíthatlak róla, hogy már akkor se gyilkoltam embereket mikor te még ötlet se voltál…..

-Lehet, hogy te nem tudsz róla, de én ismerek egy embert, akit majdnem teljesen elpusztítottál a szerelmeddel- vágtam neki vissza. Talán az italnak köszönhettem, hogy ennyire könnyen jöttek a szavak a számra. Spike Először döbbent, majd értetlen arcot vágott, aztán a felismerés hatására elkomorult arcát lehajtotta és összekulcsolt kezének két hüvelykujjára támasztotta a homlokát és szinte alig hallhatóan egy nevet suttogott.

-Buffy….

-Igen- vágtam rá keményen- róla beszélek….tudni akarom, miért hagytad el….hogy ….miután….feltámadtál, ……miért….nem……… mentél…..vissza….hozzá?- alig bírtam kinyögni a mondatot. Gombócot éreztem a torkomban, mert….a szorongás, az izgalom…minden feltornyosult bennem, hiszen erre vártam….erre a percre, hogy végre ki tudtam mondani hangosan a kérdést, amelyet már nem is oly kis ideje hordoztam magamban.

-Ch! Ezt pont egy kis taknoysnak kezdjem el magyarázni, akiről még azt se tudom, hogy kicsoda- megint belenézett a szemembe….láttam……hihetetlen volt, de láttam az anyám miatt érzett fájdalmát. Mindent…..a kíntlódást, a szenvedést, az önsanyargatást, a küszködést, az átalvatlan éjszakák miatti fáradságot….és..láttam….szőrnyű volt…elszorult a szívem, ahogy Spike-ot sírni láttam….egyszerűen elviselhetetlen fájdalom keringett bennem is, ami valamiféle szánalommal vegyült el. Láttam minden titkát…..de nem értettem….nem láttam az értelmét……nem értettem az okot….a kérdés még mindig ott lebegett a nagy semmiben.

-MIÉRT?- kérdeztem dühtől szikrázó szemekkel félhangosan.- Miért tetted tönkre az életét? A te életed? Miért nem mentél vissza hozzá? Miért nem adtad mg kettőtöknek a lehetőséget, hogy boldogan éljetek? Miért?- A kérdések csak úgy áramlottak belőle és közben már majdnem sírtam…és…. Neki is vizenyős lett a szeme.

-Ém….ém….nem bírtam volna végig nézni, hogy válik belőle egy öreg…..ember- ahogy kimondta ezt a szót, szinte a tömény undort kellett benne felfedeznem, minden porcikám tiltakozott, közbe akartam vágni, hogy hogyan képzeli, hogy így beszél az emberekről…..de nem tettem…csak tovább hallgattam- és….azt sem tudtam volna elviselni, ha ott hal meg a kezeim között….én…én…csak hátráltattam volna….szenvedés, titkolózás és állandó félelem- látszott rajta, hogy csak keresi ő is az okokat, de úgy igazán ő se érti, hogy mit mondd-…talán…meg is utált volna, ha látja, hogy én mindig ilyen maradok ő meg egyre kevesebbet bír….Angelnek volt igaza….így volt jobb mindkettőnknek- mintha nem is nekem beszélt volna, hanem csak magát győzködné. Nem értettem….talán…félt visszatérni….nem….mitől félt volna…és…..akkor:

-Most biztos boldog azzal a figyelővel és…-nem akartam hinni a fülemnek…..Apu volt az, akitől félt…azért nem jött volna vissza…..egyszerűen nem hittem el- és boldogan él vele, amíg meg nem hal- azt hittem ő sír, de pár perc eltelt után észre kellett vennem, hogy nem ő, hanem én zokogok és nekem csorognak végig az arcomon a könnycseppek.

-Ostoba voltál! Hogy hihetted azt, hogy így jobb lesz neki?!?!? Ő téged szeretett!!! És te képes voltál elfelejteni????….Csak…csak azért mert egy hülye elátkozott hősszerelmes vámpírfajzadék mindenféle ostobasággal teletömte a fejed?????

-Hidd el, hogy nem az, Ada- a nevem hallatán még jobban elkezdtem sírni. Olyan szépenm mondta…..mintha csak anya szólított volna……”anya tudta, hogy…..hogy….Spike….arra számított, hogy tőle is visszafogja hallni a nevem…neki választotta a nevem…..szándékosan….hogy…..nem igaz…hogy tehette”

Össze-visszakvarogtak a fejemben a gondolatok, amiknek nem nagyon volt értelme elsőre, de…..egyre inkább elfogott a sírás, muszály volt valéamit mondanom, nem bírtam elviselni, ahogy sajnálkozva rámnézett.

-Nem! Ha te visszajöttél volna….akkor…akkor ANYA még mindig boldogan élne!….és…és én se lennék- nem érdekelt, hogy kimondtam a nagy titkomat….jól esett a szemébe vágni az igazságot...”Tudja csak meg, hogy ki vagyok……ha ő ott lett volna anyuval…..akkor msot én se szenvednék itt mindenkinek jobb lett volna, ha visszamegy….  „

-Tessék? Az….az anyád? Hogy jön ide az anyád?….Buffy…..te?…te Buffy lá….-nyelt egy nagyot. Nem akarta elhinni- ez nem lehet- szinte csak lihegte a szavakat…..meg akarta fogni a kezem, de félúton megállt, majd visszahúzta a kezét és a kezébe temette az arcát- Miért jöttél ide?- keserűséget és tehetetlen dühöt éreztem a hangjában- Miért? Hogy kínozzál? Esetleg, hogy tudasd velem, Buffy nélkülem is tökéletesen érzi magát…hogy teljesen elfelejtett!

.a düh, ami fellángolt bennem csak egy pillanatig tartott…éppen addig, hogy behúzzak egyet Spikenak, aki így a földre esett.

-Hogy beszélhetsz így róla? Ott voltál? Tudod , mit élt át? Mennyi éjszakát végig sírt? Először, mert elveszített, majd mert szinte tudomást se vettél róla? Hogy gondolhatsz róla olyat, hgoy elfelejtett téged?...SOHA!…érted?. Soha se felejtett el téged! Senkit se szeretett úgy, mint téged! Hazudott magának, apunak, neked, mindenkinek…és…NEKEM!…Nem beszélt róla, de tudom, hogy még apu mellett is mindig csak rád gondolt! Tudod, milyen érzés mikor kiderül az anyádról, hogy egy teljesen más emberre vágyik, mint az apád? Akitől soha nem lehet gyereke? Hogy tudatosul benne az a dolog, hogy te voltál az akadály abban, hogy az anyád tényleg boldog legyen? Azt hiszed ez semmi?- ő még mindig a földön feküdt hanyatt, hallgatta, hogy én előtte állva miket vágok a fejéhez. Mire minden fájdalmat, félelmet, szomorúságot kiadtam magamból térdre rogytam és úgy zokogtam tovább. Spike is feltérdelt velem szemben, az államnál fogva felemelte a fejem és mélyen a szemembe nézett.

-Az anyád biztos, hogy nagyon szeret téged. És biztos vagyok benne, hogy te nem akadály voltál…..Te vagy maga a boldogság számára...

Annyira komoly volt a tekintete, és annyira jól estek a szavai…rossz érzés volt, de tudtam, hogy ha már ennyi mindent elárultam neki, akkor ezt se titkolhatom előtte. Megfogtam a még mindig az államon tartott kezét és levettem róla átfogva az én tenyeremmel.

-Spike…tudnod kell még valamit….anya….Buffya….ő….szóval….már…..-újra elfogott a sírás, Spike mellém ült és átkarolt a vállamnál.

-Cssss- egy csókot nyomott a homlokomra, én viszont kibontottam magam az ölelésből és határozottan a szemébe néztem.

-Spike….Buffy meghalt.

-Tes….nem…az nem lehet- Spike elképedten nézett rám, majd elkezdte rázni a fejét tiltakozás képpen és közben könnyek gördültek végig hegyes arccsontján.- nem….ő….soha…

Megállt a feje, de nem tudta mit tegyen, én ráhajtottam a fejem a vállára ott ülve a padlón és úgy sírtam tovább csendben nem tudom meddig…….

Megkértem, hogy kísérjen haza. Ő csak némán bólogatott és elindultunk. Kocsival. Nem tudom honnan szerezte, kié volt…csak beszáltam és a sötét utcát bámultam. Mivel nem laktam messze rövid idő alatt már a szobámban voltam. Ő csak azt ajtóig kísért. Nem szólt semmit. Búcsúzásként újra egy puszit adott a homlokomra, majd elment. Kiléptem a koszos kis erkélyre és onnan figyeltem a kocsit, ahogy elhajt a ház elől.

Mikor elaludtam, azt álmodtam, hogy ott ülök az autóban és én vezetek. Idegesen, céltudatlanul, őrült sebeséggel. Kiértem a városból és egy vízparton kötöttem ki, a Michigan- tó partján. Megálltam és a motor halk morgása lehalt. Kiszálltam a kocsiból és a víz szélére álltam. A bőrkabát megfeszült a hátamon. Körülnéztem és csak a hullámzó vizet láttam…..csend volt. Idegesítő, ahlotti csend. Én törtem meg ezt, a belsőmből feltörő mély, férfi hangon szóló kiáltással.

-NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!- a homokba térdeltem, kezemmel beletúrtam a nedves fövenybe és zokogtam.