Buffy behajtotta az ajtót, miután Jeff eltűnt az utca végén. Nem volt különösebben mérges, vagy zaklatott, megszokta ezeket a dühkitöréseket, tudta, hogy egy-két nap múlva visszajön, és akkor folytatódik tovább az életük, úgy ahogy eddig.

Egy ideig a konyhában üldögélt, tologatta maga előtt a telefont, azon gondolkozott, hogy felhívja-e Willowt, csak hogy hallja a hangját, de aztán úgy döntött, semmi szükség rá. Ha nem a megszokott időpontban hívja, mindig azt hiszi , baj van és akkor sehogy sem lehet megmagyarázni, hogy igazán minden rendben. Xander a múlt héten volt itt, hozta a kisfiát, aki úgy nőtt, mint a gomba, és akit nem lehetett nem imádni. Giles két hét múlva érkezik, addigra még elő kell készíteni egy szobát, aminek Jeff már megint nem fog örülni, de ebből Buffy nem engedett, a barátaihoz még mindig úgy ragaszkodott évek múltán is, mint annak idején. Dawn egyre ritkábban nézett haza, élte a saját életét, már a második diplomáján volt túl, és egyre jobban érdekelte az üzleti élet.

Buffy megmaradt annak, aki. Esti vadászatokat tartott, irtotta a vámpírokat, démonokat, s mindezt teljesen titokban bírta tartani Jeff előtt. Talán azért is sikerült, mert a férfi felületes nemtörődöm jellem volt. Bár eleinte úgy tűnt, nagy szerelem lesz kettejük kapcsolatából, így évek múltán Buffynak el kellett ismernie, hogy Jeff közel sem tudja megadni neki mindazt, amire szüksége van. Ám ahogy lassan elszakadoztak egymástól a kis csapat tagjai, Buffy mindennél jobban vágyott valakire, aki pótolja őket, vagy legalább is mellette van. Nem akart már lángoló szerelemre és szenvedélyre várni, kezdte öregnek érezni magát és beletörődött abba, hogy Jeff az, aki neki jutott. Jeff legalább ember volt, senki elől ne kellett titkolnia, normális életet élhettek, és nem is volt olyan nagyon nehéz bebeszélnie a barátainak, hogy egy ilyen férfit igazán lehet szeretni. Pár éve csattant el az első pofon. Buffyt akkor ez hidegzuhanyként érte, de eszébe sem jutott visszaütni. Valószínűleg Jeff járt volna rosszabbul, ha verekedésre kerül sor köztük, de Buffy úgy ragaszkodott a "normális" élethez, hogy egy kis haragszomrád után kibékült a férfival. Ezóta Jeff felbátorodott és egy-egy nagyobb veszekedés alkalmával jól állon vágta Buffyt, aztán szokás szerint elvonult sértődötten, amíg meg nem nyugodott.

Buffy felment a fürdőszobába, megnézte a tükörben a horzsolást, ami most kivételesen nem az állán, hanem jobb szeme alatt az orráig húzódott. Kis hideg vizet vett a kezébe és megsimította vele bőrét. Most megint 1-2 nap szabadságot kell kivennie, amíg el nem múlik a folt. Nem akart magyarázkodni senki előtt, barátai nem igazán voltak, de tucatnyi ember közt dolgozott, így inkább ilyen alkalmakkor otthon maradt pár napig. 

Megtörölte arcát, aztán a törölközőt visszaakasztotta a helyére. Jeff nem szerette a rendetlenséget, kínosan ragaszkodott hozzá, hogy minden 90 fokban és egyenesen álljon, így Buffy szépen eligazgatta a törölközőt, hogy ne legyen gyűrött, ne lógjon ki a sorból, majd kilépett a folyosóra vezető ajtón.

Spike épp akkor ért fel a lépcsőn, rögtön tudta hogy mi történt, mert Buffy gyors mozdulattal arcához kapta egyik kezét. Spike nagyot sóhajtott, Buffy mellé lépett, kezét az álla alá téve a lámpa fénye felé fordította a lány arcát, majd szomorúan jegyezte meg:

-Már megint. Buffy miért hagyod ezt?

-Ő nem akarta, csak tudod...tudod, milyen...

-Tudom.-mondta. Hát persze hogy tudta, a kezdetétől látta a kapcsolatukat, és bár fájt neki, hogy Buffy nem boldog, nem szólt bele kettejük dolgába. Amikor először vette észre Buffy arcán a letagadhatatlan ütés nyomokat, azonnal Jeff után rohant és jól megverte, ám Buffy utána egy hétig nem volt hajlandó beszélni vele, később pedig megkérte hogy soha többet ne avatkozzon bele. Nem túl meggyőzően kijelentette, hogy szereti Jeffet és boldogok. Tehát Spike bár mindennél jobban szerette Buffyt soha többé egy ujjal sem nyúlt Jeffhez, és kizárólag olyankor látogatta meg a lányt, amikor nem kellett szembekerülnie azzal a barommal. Legalábbis Spike egyéb becenevek mellett így hívta magában a férfit.

-Gyere...-mondta Spike, s Buffy kezét megfogva lesétáltak a nappaliba. A konyhából egy adag jéggel jött vissza, leült Buffy mellé, óvatosan a szeme alá tette a hideg borogatást és gyengéden átölelve a haját simogatta.

Sokáig ültek ott, Buffy csak nézte Spike tenyerét, melyben az ő keze nyugodott, azon gondolkozott, Jeff magához ölelte-e valaha így, ennyi szeretettel. Lassan lehunyta szemeit, nem aludt, de olyan jó volt valakit átölelni, valakit, aki mindig mellette áll, aki soha el nem hagyná, aki most olyan lágyan öleli magához, mintha attól félne, összeroppantja, ha erős karjait megfeszíti.

Spike nézte Buffy arcát, lehunyt szemeit, tenyerében tartotta puha kis kezét, érezte a szíve dobogását. Örült neki, hogy Buffy végre elaludt, hogy addig tarthatja karjaiban, míg fel nem ébred, hogy addig nézheti, míg szempillái fel nem fedik azokat a gyönyörű szemeket. Ezerszer érezte úgy, hogy nem bírja tovább magába fojtani érzéseit, hogy bármi lesz is, elmondja neki, de mindig visszatartotta valami. Érezte, hogy ő a biztos pont, az egyetlen aki emlékezteti a régi emlékekre, nem boríthatta fel tehát Buffy életét pár meggondolatlan szóval, de most mindennél jobban vágyott rá, hogy elárulja mit érez. Halkan dúdolni kezdett egy régi kis dallamot, meg sem moccanva, nehogy felébressze vele a lányt.

Ám ő nem aludt, tisztán hallotta Spike hangját, s a régi dalhoz eszébe jutott a szöveg, ami hirtelen rávilágított mindenre. Most már biztosan tudta, hogy Spike miért nem hagyta el soha, miért állt mindig ott, ha szükség volt rá. Buffy még jobban belebújt Spike karjaiba és magában dúdolta a kis dalt:

"Valaki hozzád tartozik,

  Valaki elmegy

  Valaki szívet ad neked,

  Valaki mérget

  Valaki csak rád haragszik

  Valaki édes."