Sötét volt. Sötét és hideg. Ilyen napon kezdődött minden. Fortuna így osztja nekem kegyeit. Naponta vitt valaki áldozatot az oltárra. Aznap nekem kellett. Elindultam. Tennem kellett a dolgomat, én pedig tettem. Nem hozhattam szégyenbe a családomat.Brutus csapódott mellém. Meglepődtem. Ritkán láttam ezidőtájt.

-          Titus, veled tarthatok?

-          Gyere, barátom. Mi a baj?

-          Mintha halott lennék. – vigyorodott el ő. – És lustának tartanak.

-          Nem gondoltam, hogy érdekel az emberek véleménye.

-          Eddig csak az istenekére hajlottam. – fázósan összehúzta a zubbonyát. Hideg volt. Sötét és hideg. – Én itt már nem harcolhatok, Titus.

-          Mit tehetnék? Nincs befolyásom.

-          Nem! Magam miatt nem harcolhatok.

-          Csak nem? – kérdeztem gúnyosan. Bosszantott az időhúzás. – És miért?

-          Mondtam már. Mintha halott lennék.

-          Beteg vagy? – kérdeztem mostmár érzelemmentes hangon.

-          Halott vagyok.

-          Ennyire súlyos? – hangom már kis aggodalmat tükrözött.

-          Megígéred, hogy velem tartasz? Bármi történjék is?

-          Ne kérd, hogy itt hagyjam a harcot, Rómát!

-          Tán nem félsz magárahagyni egy haloklót? Az istenekkel való szembeszegülés lenne ez, ha…

-          HA?! – ideges voltam. Hisz megint az időt húzta.

-          Ha léteznének. De nincsenek.

-          Miről bezsélsz? Hát nem félsz, hogy megölnek, ha ezt mondod?

-          Nem ölhetnek meg. Már nem. Azt akarom, hogy velem tarts, Titus. De a nemlétező Halhatatlanokra nem hivatkozhatok. Ezért a hatalmat és az igaz életet ajánlom.

-          Várj! Azt mondod, halhatatlanok nincsenek?

-          Ezt nem mondtam. Én is az vagyok. És te is az lehet. Csak istenek nincsenek.

-          Hallgass! Nem beszélhetsz így! – felháborodtam. Nem tűrhettem  szótlan a tiszteletlenséget. – Ha ócsárlod az isteneket, meg kell hogy öljelek.

-          Őrült vagy! Hatalmat ajánlok neked, örök életet! Te pedig fenyegetőzöl! Nem muszáj megegyeznünk!

-          Várj! – szóltam békülékenyen. Csábított a hatalom. – Miről beszélsz?

-          A halálodról, az örök életről… Velem tartasz?

-          Veled! – mondtam gondolkodás nélkül.

-          Akkor figyelj! – furcsa, s ijesztő látvány tárult szemem elé. Szemfogai megnyúltak, szemöldökcsontja kitüremkedett, melegséget sugárzó barna szemei sárgára váltottak, pupillái a macskákéhoz vált hasonlatossá. Gyengéden magához vont, mintha csak barátilag ölelne át. Aztán szúró fájdalmat éreztem, vérem kiserkent, s végigfolyt a nyakamon. Az utolsó dolog, amire azon az éjszakán emlékeztem, vértől, az én véremtől vörös szemfogai és ajka volt.

* * *

- Egészben vagy, testvér? – kérdezte, mikor felnyitottam a szememet. Forróságot éreztem. Dél felé járhatott az idő. A nap erejét sátram ponyváján keresztül is éreztem. Na de miért nem keltem fel korábban? Máskor csak akkor ne voltam talpon már hajnalban, ha sokat ittam egy győzelmünk alkalmából, és emellé néhány asszony ölét is „meglátogattam”… De most tiszta a fejem. Csak az a furcsa álom…

- Brutus? Mi történt?

- Halhatatlan vagy. – mosolyodott el. – vérszívó, mint én!

Elég a viccből, Brutus! – pirítottam rá. Felöltözködtem, magamra öltöttem a páncélzatomat, kezembe vettem tollas sisakom.

-          Én nem mennék ki a helyedben. – szólt ő még mindig mosolyogva.

-          Elmagyaráznád? – kérdeztem fennhangon.

-          Maradj ott! Hívd ide a szolgádat! Majd ő elmagyarázza!

-          GAIUS! – ordítottam elkeseredetten. Mire hű szolgálóm fel is lebbentette sátram ponyváját. A nap fénye bőrömre esett, s én úgy éreztem, mintha égne a kezem. Ezt látszott bizonyítani a felszálló füst is. Ordítva ugrottam hátra. – Mi volt ez Gaius?!

-          Nem tudom, uram. – mondta ijedt képpel a szolgálóm.

-          Bocsáss meg, Gaius. Talán le kellene pihennem.

-          Ezért ne menj ki, Titus! – nevetett Brutus, miután szolgálóm elment.

-          Elégnék? – kérdeztem megrökönyödve. – Egy ember nem éghet el!

-          Egy ember nem. De te már nem vagy az. Több vagy annál. Vámpír vagy, öregem!