Római vagyok. Vagyis, akkor még az voltam. Most Californiában tengetem mindennapjaimat.

Aki kezébe veszi az írásomat, valószínűleg azt hiszi majd, hogy egy ostoba fantasy és nem hisz majd el belőle semmit. Talán tovább maradok fenn én, mint a ,egemlékezésem. Sokáig nem gondoltam, hogy naplót fogok írni. Nem beszélve arról, hogy akkoriban az írás amúgyis távol állt az emberektől.

            De kezdem az elején. Nem is kérem, hogy higgyetek nekem. Ha mégis hiszel, hát a te dolgod. Szóval:

            Időszámításunk szerinti 200. évben születtem Róma városában. Katonának szántak, mint a Valerius család férfi tagjait általában. Harcost akartak faragni belőlem. Hja! Ha most látnák, milyen harcos lettem! Olyan, aki legyőzte magát a halált is. Mert igen. Most, mikor tollat ragadtam valóban 2015-öt írunk.

            25. életévemben jártam, mikor kisebb háborúskodás tört ki. Én, mint fiatal katona, azonnal beálltam a seregbe. Egy éjjel nekem kellett áldozatot vinnem a nagy háború istenének, Marsnak. Akkor még hittem bennük. Áldozni kellett neki, tehát áldoztam. Aznap éjjel is elindultam az oltárokhoz. Egy gyerekkori barátom, Brutus csatlakozott hozzám. Akkor, ott, az oltárnál mondta el, hogy az istenek nem léteznek, de csodák igen. Azóta már nincsen közöttünk. Béke poraira, hiszen én magam a két szememmel láttam, hogy csak az maradt belőle. Ne ítéljenek el! Nem vagyok sírrabló. Egyszerűen csak vámpír vagyok.

* * *

1012-ben Brutust eltávolították mellőlem. Akkor már sokan ismerték a környéken mészárlásaimat. Titus Valerius nevemet a nagy nyilvánosság előtt Valeir-re változtattam, de a magamfajták továbbra is Titusnak szólítottak, bár nem volt belőlük sok.

            Hát, így szándékoztam befejezni a bevezetést. Íme, megnyitom a naplót: