-Elégedett vagy, ugye?-lépett Aud mellé valaki. A lány még mindig ugyanazzal a tekintettel nézte a kis falut, ahol sikítások és vagdalkozások közepette űzték egyre beljebb az erdő felé Olafot.

-Már annyiszor érezted ezt, tudtad, hogy benned van, hogy megteheted, de te inkább szenvedtél. Mondd hát, mit érzel most?

Aud mozdulatlanul állt az idegen mellett és száját alig mozdítva szólalt meg.

-Hatalmat. És vágyat. Mind. Az összes, az összes féreg szenvedjen!

-Végre elérkezett hát a te időd, nézz rám most és mondd, hogy akarod-e. Akarod-e, hogy soha többet ne érezd, egy férfi az áporodott leheletét az ajkaidon, hogy soha ne mocskolják be a testedet, soha ne alázzanak meg, soha ne érezd a kétséget, melyik ágyból jött hozzád, aki többre becsül egy korsó bort tenálad?

Aud válasz helyett a faluban futkozó emberekre nézett, kitárta ujjait, s a férfiak egy emberként ordítottak fel. Nadrágjukhoz kapva sietve gombolkoztak, s legtöbbre becsült testrészeiket meglátván jajgatva kiáltottak az ég felé valamiféle segítséget remélvén.

-Mind egyforma.-jelentette ki Aud, majd D'Hoffryn felé fordulva várta, aminek jönnie kell.

A démon egy nyakéken lógó medált nyújtott át neki, ami úgy simult bele a tenyerébe, mintha beleöntötték volna. Összezárta ujjait, érezte, hogy különös áramlás fut végig testén, felfogta a halhatatlanságot, felfogta az erőt és az ítélkezés jogát, és hogy kezében élet és halál csak játékszerek.

Mikor felnézett, D'Hoffryn tudta, hogy jól választott, elvette tenyeréből a nyakéket, s mögé lépve a karcsú fehérbőrű nyaka köré igazította azt, majd közel hajolva a füléhez ezt suttogta:

-Menj és tedd a dolgod, Anyanka!