Gy�ny�r� kis liget, f�k f�vek �s bokrok,

A liget k�zep�n egy kis s�rba botlok.

A s�ron olvasom neved,

Tara Maclay, keveset �lt, igen keveset.

Nem �rtunk a k�re verset,

Sem azt, hogy „nagyon szeretlek”.

Csak a n�v, k�t �vsz�m

�s a s�r hallgat n�m�n.

Nem mutatja meg er�det,

Nem �rja le a k�ls�det.

Ha r�n�zek, csak �n tudom,

Mosoly j�tszik ajkamon:

Magam el� k�pzelem, hossz� sz�ke hajad,

Azt�n �lelkezve t�ged �s magamat.

Ezt k�ne s�rnia annak a s�rnak,

Azt, hogy ki volt�l, nem azt, hogy hogy h�vnak.

Nem azt k�ne �rni, mett�l-meddig �lt�l,

Hanem azt, hogy k�zben igaz�n szerett�l.

Nem lehetne t�ged le�rni k�t sorban,

Az csak annyit �rne: „Tara Maclay voltam”

B�rmit is �rn�k a hideg m�rv�nyra,

Elrejtene t�ged m�lyen mag�ba.

�gy h�t jobb is, hogy nem �rtunk semmit,

Jobb hogyha a vil�g ennyit tud, csak ennyit.

Nem l�tnak t�ged, nem ismernek f�lre,

Mert az igaz s�rversednek sose lenne v�ge.