Gyönyörű kis liget, fák füvek és bokrok,

A liget közepén egy kis sírba botlok.

A síron olvasom neved,

Tara Maclay, keveset élt, igen keveset.

Nem írtunk a kőre verset,

Sem azt, hogy „nagyon szeretlek”.

Csak a név, két évszám

És a sír hallgat némán.

Nem mutatja meg erődet,

Nem írja le a külsődet.

Ha ránézek, csak én tudom,

Mosoly játszik ajkamon:

Magam elé képzelem, hosszú szőke hajad,

Aztán ölelkezve téged és magamat.

Ezt kéne sírnia annak a sírnak,

Azt, hogy ki voltál, nem azt, hogy hogy hívnak.

Nem azt kéne írni, mettől-meddig éltél,

Hanem azt, hogy közben igazán szerettél.

Nem lehetne téged leírni két sorban,

Az csak annyit érne: „Tara Maclay voltam”

Bármit is írnék a hideg márványra,

Elrejtene téged mélyen magába.

Így hát jobb is, hogy nem írtunk semmit,

Jobb hogyha a világ ennyit tud, csak ennyit.

Nem látnak téged, nem ismernek félre,

Mert az igaz sírversednek sose lenne vége.