Lassan peregtek a napok, egy hét telt el, mióta Ruby elment. Buffy
egyedül lézengett a nagy házban, alig evett valamit, úgy járkált fel-alá,
mintha álomvilágban lett volna. Meg szerette volna keresni Spike-ot,
hozzá szeretett volna bújni, hogy megosszák a fájdalmukat, hátha úgy
könnyebb elviselni,de nem mert a szemébe nézni. Olyan gyűlöletet
látott a szemeiben mielőtt elváltak, hogy nem mert elé állni. Nem mert
magyarázkodni, nem is akart, vádolta magát, nem szabadott volna
ilyen felelőtlenül viselkednie, rögtön nemet kellett volna mondania Giles
ötletére...Nem azért mert egy év rettenetesen hosszú idő, hanem mert
Ruby életének utolsó éve, és egyre inkább kezdett úgy tűnni, hogy az
ő boldogságuknak is. Ruby adott értelmet mindennek, Ruby szeretete
tanította meg őket egy másfajta szeretetre, amit addig nem ismertek,
egy teljesen más életre, amiben hosszú idő óta nem volt részük.
Spike naphosszat a régi kriptájában ült, éjszakánként pedig mint egy
visszajáró lélek hangtalanul suhant be a házukba, leült Ruby
szobájában, beszívta a lány illatát, üldögélt, visszagondolt egy-egy régi
szóra, egy mozdulatra. Eszébe jutott, amikor Ruby először tett egy
lépést, majd fenekére visszapottyanva megilletődve nézett apura és
anyura, akik azt se tudták hova legyenek boldogságukban. Aztán
amikor Buffy egy gyönyörű habos, fidres-fordos ruhakölteménnyel lepte
meg a kicsi Rubyt, aki még aznap este Spike-al együtt akkora szidást
kapott, hogy utána egy hétig csak gonosz boszorkánynak nevezték
egymás közt Buffyt. Hiszen ők nem tehettek arról, hogy a szoknya nem
bírta ki a fogócska kihívásait. Spike-nak önkéntelenül mosolyognia
kellett, amikor megjelent előtte a kép, amint Rubyval együtt osonnak
fel az emeletre, majd Buffy kilép a szobája ajtaján és megálljt
parancsolva eléjük lép. Jól szemügyre vette a sáros, szakadt szoknyát,
a lyukas fehér harisnyát, Ruby véres-koszos térdét, könyökét, és azon
nyomban ordítani kezdett. Rubyt beparancsolta a szobájába, Spike-ot
meg a sajátjukba, mint két rossz gyereket, aztán Rubyra olyan
keserves fürdetés várt, hogy krokodilkönnyeket hullatva próbálta
túlélni a sikálást, meg hajmosást. Aztán, mint egy háborús hős
bekacsintott Spike-hoz, míg Buffy a fürdőszobában keresett valamit.
Nagyot sóhajtott Spike Ruby ágyán üldögélve, s fel sem nézett, mikor
belépett rajta Buffy.
-Sajnálom, nem akartalak zavarni, nem hallottam, hogy...-mondta Buffy
zavarban, majd ki akart lépni az ajtón. Tulajdonképpen hallotta, hogy
itt van Spike, csak egy percre látni akarta, és most még fájóbb szívvel
indult vissza a szobájába, ám Spike fojtott hangon megszólalt.
-Meg van még az a kis fodros ruhája? Tudod, ami miatt...
Buffy megfordult és szomorú arccal fejezte be Spike mondatát.
-Ami miatt egy hétig én voltam a gonosz boszorkány. Nincs...aznap
este mérgemben kidobtam a kukába.
Hosszú percekig hallgattak, majd Spike kinyújtotta karjait, s Buffy
fáradtan közelebb lépve végre hozzábújt. Sokáig ültek összeölelkezve,
Buffy sírt egy darabig, aztán elmondott mindent, hogy ő semmit sem
tudott Willow és Giles tervéről, hogy Giles nem tudja hol van Ruby,
hogy csak egy év múlva a nagy harc előtt térhet haza. Aztán elmondta,
Ruby milyen hidegen, érzelemtelenül ölelte őt magához búcsúzás előtt,
és csak beszélt, beszélt, összefüggéstelenül mesélt régi emlékeket,
felidéztek együtt bálokat, szülinapokat, randevúkat, mikor az ablakból
leskelődve várták haza Rubyt. Kint már hajnalodott, mikor Buffy elaludt
Spike ölében. Spike csak nézte egy darabig, majd átsétált vele a
szobájukba, gondosan lehúzta a redőnyöket és lefektette az ágyra,
majd ő is mellé bújt. Ezernyi kusza gondolta járt a fejében, tervek,
hogyan találhatná meg Rubyt, hogyan hozhatná haza, hogy együtt
eltölthessék azt a rövidke maradék időt, de rá kellett jönnie, teljesen
tehetetlenek. Buffyt nem akarta zavarni a gondolataival, nem akarta,
hogy hiába reménykedjen, így hát azután nem beszéltek Ruby
hazatéréséről. Élték a mindennapokat, egyre ritkábban jártak be Ruby
szobájába, egyre ritkábban beszéltek róla, mindkettejüknek akkora
fájdalmat jelentett, hogy nem tudták feldolgozni, magukba fojtották és
várták a napot, mikor talán utoljára megölelhetik a kislányukat, mikor
harcba indul, hogy az életével váltson meg milliónyi életet.