-Én? Hiszen msot támadtam le?- döbbent meg Spike.

-Azt nem felejtettem el- momdtam hűvösen, bár magamban boldogan emlélkeztem vissza arra csókra.- De mivel senki más nincs itt magát kérem meg.

-Hát….nem bánom. Merre lakik?

-A Halliwell Streeten- mondtam teljes nyugalommal.

-Pfúúú! Az jó messze van innen!- kezével hátranyúlva megvakarta a fejét a tarkója tájékán, ami valószínűleg a gondolkodást szimbolizálta nála- De, legyen! Jöjjön!- azzal elnidnult abba az irányba amerről jöttünk. A bőrkabát széle jobbra- balra libbent a bokájánál minden lépésénél. Megszaporáztam lépteimet, hogy ne maradjak le tőle.

Talán a vállig is alig érhettem. Alacsonynak és gyermetegnek éreztem magam mellette…..furcsa volt…mikor Angellel beszélgettem….szinte felnőttnek éreztem magam….de akkor…ott, Spike mellett sétálva belül úgy éreztem egy kisgyermek van a helyemen. Nem tudtam vele mit kezdeni, de nagyon zavart.

 Csendben sétáltunk egymást mellett a számomra már ismerős utcákon. Spike magabiztos léptekkel haladt előre én pedig mindig követtem. Óriási léptei mellett szinte futnom kellett, hogy ne maradjak le tőle. De nem szóltam ,hogy lassítson…..ennek így kellett történnie, úgy voltam vele….

Visszaértünk a kocsmához. Spike tekintete elidőzött a csukott ajtón, majd megállt és rámnézve először megszólalt mióta hazafelé kísért.

-Tulajdonkéépen….miért követett?

A kérdés váratlanul ért. Erre nem gondoltam ,mikor arra vállalkoztam, hogy kettesben fogok vele sétálgatni Chicago sötét utcáin. Azt mondtam, amit a sok millió, kavargó gondolat közül kiragadtam.

-Nem lehetne, hogy tegezzél?

-De….végül is miért ne…..de akkor te is- mosolyodott el…….” Mostmár értem, hogy mit szeretett ebben a hapiban annyira anya”…valami ilyesmi futott át az agyamon.

-Szia!- nyújtott újra kezet nekem, amit én újra elfogadtam.

-Szia!- kicsit dedósnak éreztem a szitut, de az érintése mindenért kárpótolt. Újra elindultunk

-Nos? Miért is követtél?

-Nem is tudom…láttalak a kocsma előtt, amint Freddie-vel vitatkoztál, majd belökted a bár ajtaján…és hát…- nem tudtam mit modnjak…nem akartam még elmondani az igazságot...lehet, hogy el se hitte volna…ki kellett találnom valamit, hogy ne nézzen teljesen komplett idiótának, de semmi sem jutott az eszembe…egy utolsó szegényes mondta hagyta el ajkaimat-…Tudod….Ismerem egy kicsit az öreget…és tudni szerettem volna, hogy mit akartál tőle- Nem hittem benne, hogy valóban elhiszi azt amit mondtam neki. Nem igazán tudok hazudni. Anyunak se tudtam soha...mindig megérezte, ha nem mondok neki igazat, így általában fölöslegesnek is éreztem a dolgot.

-Aham….-kicsit elgondolkodott azon amit mondtam….valószínűleg nem hitt nekem- Bár nem nayon értem a dolgot, biztos úgy van, ahogy mondod. Viszont ha megfogadod a tanácsom, akkor ezen a környéken ne nagyon állj szóba senkivel, mert nem tudhatod kinek mi a szándéka egy ilyen fiatal kislánnyal.

-Mint pldául, lesből rám támadnak, majd lesmárolnak…kösz….de úgy érzem, hogy meg tudom magam védeni- nevetségesnek hangzott pont az ő szájából ez az aggódód hangnem. Aszt hiszem még el is mosolyodtam rajta, viszont, hiába éreztem magam gyereknek mellette, a kislány jelzőt mégis sértőnek vetem-….. És nem vagyok kislány. A jövő hónapban töltöm be a 18-at- még saját magam is meglepődtem, hogy ekkorát mertem hazudni. Sose voltam szomorú, vagy éppen elkeseredett a korom miatt…talán még büszke is voltam , arra amennyi idős is voltam éppen. Anyu mindig azt mondta, hogy sokkal értelmesebb és érettebb vagyok a korombelieknél és én ezt komolyan is vettem. De akkor és ott valami azt kívánta bennem, hogy többnek mondjam magam…bár egyáltalán nem néztem ki 18 évesnek, Spike azért nem kötött bele többet aztán.

-Fiatalabbnak látszol, bár önbizalmad az van..látom….és a csókért más elnézést kértem- mondta szinte már vigyorogva.

-Tudom, de nem felejtettem el, ahogy azt már említettem- fontam egymásba két karomat durcásan.

-Tudom!…Felejthetetlen vagyok!- nem számítottam rá, hogy ilyet fog mondani…..nem tudom mióta nem kacagtam akkorát, mint ott. Ő is mosolygott, bár szerintem inkább rajtam, semmint saját egoista megjegyzésén.

Nem tudom pontosan, hogyan tudnám megfogalmazni, de ott és akkor boldognak, felszabadultnak, gondtalannak éreztem magam vele. Fantasztikus és felemelő érzés volt. Az eltelt pár hét alatt akkora teher nyomta egyre jobban a lelkem, annyi nyomás nehezedett rám, annyi mindent történt vele gyorsan és egyszerre, hogy attól féltem belerokkanok. Képtelennek éreztem magam arra, hogy fel tudjam dolgozni a történteket. Egész nap csak anyu járt a fejemben….hogy mi lett volna, ha….de ott…. Akkor Spike-kal ez nem érdekelt…mintha az össze súly, ami addig annyira nyomta a belsőmet egy szempillantás alatt eltűnt volna. Nem érdekeltek az aggódód Willowék otthon Mexikóban, nem érdekelt a szomorú Angel, se a monoklis Freddie….semmi…csak, hogy nevessek és ő ott legyen velem…….

Igaz, hogy a kocsmától már magam is tudtam z utat, őmégis elkísért tovább az úton, mondván, sok veszélyes alak jár olyantájt a környéken. Nem bántam, hogy velem jött, mert így biztonságban éreztem magam. Minél tovább mellette akartam tudni magam. Vele olyan egyszerűnek tűnt az egész világ. Azt kívántam, bárcsak örökre így maradhatnánk……De ahogy anyu mindig is mondta: „Semmi se tart örökké!”

Megérkeztünk a lakásom elé. Eljött a búcsúzás pillanata.

-Hát…itt volnánk…kösz, hogy elkísértél.

-Szívesen…és még egyszer bocs a csökért…általában nem ilyen vagyok…..

-Mondtam már….Na! Szia!….- elindultam az ajtó felé, de félúton még visszafordultam- Remélem…

-…..még látjuk egymást- fejeztük be együtt a mondatot.