Mikor hazaértem, lefeküdtem, és az egész nappalt átaludtam. Amint felébredtem, tudtam, hogy meg kell keresnem. Már legalább…6 éve nem láttam. Már majdnem elindultam, mikor kinyílt az ajtó…és belépett rajta…ő.

-Vadász!

-Szia Spike…hogyhogy újra itt?

-Ejnye vadász, én megmentettem a világot. Megjártam a poklot miattad…és semmi köszönöm?

-Figyelj, Spike, én sajnálom…

-Nem kell. Te csak azt tetted, amit kértem…elmentél.

-Igen. Olyan hosszú idő volt…hiányoztál, Spike!-meg akart ölelni, és megcsókolni, de én eltaszítottam.

-Buffy…kérlek ne…én…mindegy.

-Hát már nem szeretsz? Pedig én vártsm rád! Váralak. És most…eltaszítasz?

-Ne haragudj..de én azt hiszem…mást szeretek.

-Mást szeretsz? Kit Spike?

-Hagyjuk.

-Ne Spike. Kit szeretsz?

-Hát..azt hiszem…Willt.

-De hát ő…tudod.

-Tudom. De én akkor is szeretem őt, ha ő nem engem. És tudom, hogy valami megváltozott benne. Talán…mégis lehet esélyem.

-Sohasem fog téged szeretni…főleg most, hogy Kennedy elment.

-Micsoda, elhagyta.

-Jaj, Spike…ne hülyéskedj. Meghalt.

-Istenem…hát ez a baja.

-Igen.

-Buffy…ne haragudj…-végig akartam simítani a haját, de nem engedte.

-Nem haragszom…hozzászoktam már…most…most megyek.

-Buffy…

-Igen…-reménykedve nézett rám. Abban bízott, hogy nem engedem elmenni, de én csak annyit mondtam:

-Willownak egy szót se!

-Megígérem…

            Mikor elment egy újabb látomás ugrott be. Minden ugyan olyan volt, mint a többiben. De most csak azt értettem, mit énekel a démon. Először egy varázsigét mondott, majd énekelni kezdett:

Egy kora reggel, mikor a nap felekel

Egy cselédlány szava halli, ó, a völgyben, lenn.

Ó ne tévessz meg, ó, sose hagyj el!

Jaj, mit tettél szegény kislánnyal…

Ez…az a dal…Azt hittem, sikerült legyőzni ezt.

-Giles!...GILES!!!!!

-Spike, éjszaka van…mit akarsz itt?

-Új fejlemény…-Elmondtam neki mindent az új látomásról. A dalt, a varázslatot…mindent.

-Hmmmm…ez érdekes. Azt hittem, ezt már megoldottuk.

-Én is.

-Minden esetre ez jó. Új támpont a nyomozásomban. Talán mostmár kiderül, mi a baj.

-Giles…

-Igen?

-Lehet, hogy minden kezdődik előröl?

-Az Elsőre gondolsz?

-Igen.

-Ő nem próbálkozhat többet. Eljátszotta az összes erejét, übervámpírok meg nem keletkeznek csak úgy.

-Ez jó hír.

-Az. De mi volt még az álmodban. Nincs valami különös.

-Nem tudom, hogy ez álom volt-e. De a démon egy körben ült.

-Varázskörben?

-Honnan tudjam? Körben.

-Rendben. Ez is azt bizonyítja, hogy varázsolt.

-Lehet. És a köveddel jutottál valamire?

-Hát, őőő, a kő megvan.-felmutatta. Szerencsére ez kisebb volt, mint a múltkori.-te is megvagy…éééés…

-Ki vele…bunyózni kell érte?

-Nem. Megszerzem.

-Rendben. Hát akkor…viszlát.

-Várj. Most, hogy újra szóba jött ez a dal, nem ártana, ha megint Buffyék pincéjében laknál. Ha esetleg megint bekattannál.

-Ha te mondod…de te beszéled rá!

-Miért, a múltkor még együtt voltatok.

-Már nem. Ma eljött…és megmondtam neki az igazat.

-Mit?

-Hogy én…már nem őt szeretem.

-Hanem kit?

-Hát…azt hiszem…Willt.

-De hát ő…

-Tudok róla, Giles!

-Rendben. Képzelem mit mondhatott erre.

-Hát igen. Akkor mehetünk?

-Hova?

-Buffyékhoz.

-Ja, persze, persze.

-Giles….

-Igen?

-Szerinted Will…ott lakik?

-Igen.

Gondolatban nagyon mélyen, örültem, és szomorú voltam. Egyrészt örültem annak, hogy Will a közelemben lesz, és én az ő közelében. Másrészt viszont szomorú voltam, hogy minden nap látnom kell sírni…