„ Nem tudjátok, hogy ki vagyok? Nem. Honnan is tudnátok. Hiszen sose hallottatok rólam. Tulajdonképpen én magam se tudom, hogy ki is vagyok valójában… Emlékszem, egyszer megkérdeztem anyut: Anya, ki vagyok én?

Anya csak mosolygott és annyit mondott: Adamin vagy, az én kis angyalom.

Kicsi voltam még. Olyan 7-8 éves lehetem, de már rég nem érdekeltek a dedós dolgok, csakhogy anya ezt nem vette, talán ne is akarta észre venni. Így a kérdésemnek se tulajdonított nagy dolgot, pedig én komolynak szántam a kérdést. Azt addig is tudtam, hogy hogy hívnak és, hogy én az ő kis angyalkája voltam…voltam. Anya ugyanis azóta meghalt, soha nem árulta el nekem senki, hogy hogyan, de abban biztos vagyok, hogy nem betegségben. Anyu elment, úgy hogy nem válaszolt a kérdésemre: Ki vagyok én? … Nem tudom. Legalábbis ott a temetőben nem tudtam megmondani. Anya kis angyala már nem voltam, hiszen ő lett az én angyalom és abban még most se vagyok biztos, hogy egyáltalán Adamin vagyok-e.

Rengeteg kérdés volt bennem, amelyre senki nem adott rendes választ. Egyedül éreztem magam. Úgy éreztem senki nem ért meg engem, mert még túl fiatal lennék ilyen fajta bonyolult érzésekhez, mint egy felnőtt…szerintük. Én viszont már felnőttnek éreztem magam. Elhatároztam, hogy lelépek és megkeresem a válaszokat a kérdéseimre egyedül.

Ma már nem tudnám megmondani, hogy jutottam át a mexicói határon, hogy utána Los Angeles felé vegyem az utam. Lassan egy hete utazok stoppal, busszal, lábon vagy éppen potyautasként egy platón befele Amerika szívébe, vissza a szülővárosomba.

Tulajdonképpen soha nem jártam még ott, de anya annyit mesélt róla, hogy szinte már magaménak éreztem. Éreztem, ahogy hív magába és én engedve a csábításnak rohantam felé.

Persze otthon kerestek. Hagytam levelet, hogy fölösleges keresniük, mert ha megtalálnának úgyis újra elszöknék. Ők ennek ellenére elkezdtek kerestetni. Tudnám, hogy mi a véres pokolnak!….hm…Ezt is anya mondta mindig, ha dühös volt. Nah, de hála aggódó „barátaimnak” meg kellett változtatnom a nevem. Los Angelesbe érve egy szállodának tűnő épületben már így mutatkoztam be:

Jenny Calendar vagyok, van egy szobája?

A magas, zselézett, barna hajú, jóvágású pasi úgy nézett rám a pult mögül, mint aki még életében nem látott embert. Aztán egy egyperces várakozás után, kicsit ideges arccal bevezetett egy viszonylag normálisan felszerelt szobába, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna ő kiviharzott az ajtón.

Egy fél óra múlva lementem szétnézni, hol lehet itt kaját szerezni, mikor meghallottam az egyik szobából kiszűrődő hangokat. Az egyiket Angelnek, a másikat Lorne- nak hívták. Rólam beszéltek. Tudták ki vagyok és haza akartak vinni. Visszarohantam a cuccaimért és onnan is leléceltem. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy pont Angel karjaiba futok. A többiek most már biztos tudják, hogy itt vagyok.

Most itt ülök nem messze tőlük egy kávézóban. Se pénzem, se kajám, se szállásom. De…nyílik az ajtó…..Nem igaz! Angel az! Tűnés!

Felállok és egy másik kijáratot kezdek el keresni a szememmel miközben hátat fordítok Angelnek. Ő viszont gyengéden megfogja a vállam és visszanyom a székre. Nagyot sóhajt, majd kedves arccal elmondja, amit már úgyis hallottam az ajtón keresztül, majd közli velem, hogy megérti, hogy ki vagyok borulva, és ha tud, akkor segít, nyugodtan kérjek tőle bármit.

Kicsit elgondolkozok a dolgon. Mennyit merjek elmondani neki, és mennyit mondana ő el nekem. Így csak annyit kéredzek tőle:

-Hol van Spike?