Buffyt a nap további részében is alig lehetett látni. Nagyrészt a szobában pakolta a cuccát és feküdt az ágyán a plafont bámulva.

A délelőtt folyamán Daniel, Rupert, Willow és Tara beszélgettek a nappaliban a kanapén. Elsősorban magukról meséltek. Willow órákat tudott volna beszélni Binkáról, a kiskutyájáról, akit háromszor is körberepített a szobán, mert az megrágta a papucsát. Daniel a koncertekről mesélt, amelyeken ott volt és végig hallgatta az egészet szép csendben, a sarokban ülve. Rupert pedig az utcai botrányairól mesélt. Arról, hogyan járt túl a rendőrök eszén és hogyan verte agyon Ethan Raynt, legnagyobb riválisát.

-És a végén akkorát húztam be neki, hogy az örökre ott fog maradni neki…

A lányok egymásra néztek, majd egyszerre felnevettek.

-Mi ezen olyan nevetséges- kérdezte döbbenten Daniel.

-Rupert! Ez nagyon izgalmas…tör…történet volt- fuldokolt a kacagástól Willow- De nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen erős vagy…

-Különben sincs olyan ember okozta sérülés, amit egy boszorkány meg ne tudna gyógyítani- folytatta Tara a mondatot.

-Nem hiszem….A hallottakat ti se tudjátok felkelteni- mondta Rupert kicsit mérges hangon- Ti csak tollakkal bűvészkedtek, meg büdös löttyöket készítetek, aminek aztán semmi haszna.

-Nem ismersz minket eléggé ahhoz, hogy ilyen feltételezéseket tegyél rólunk, Rupert. Sok mindenre képesek vagyunk, de vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartanunk ahhoz, hogy az egyensúly fennmaradjon- kezdett bele magasztos szövegébe Tara.

-Milyen egyensúly? A sarki zöldséges mérlegének két tányérja közti egyensúly? –szólalt meg Cordy a hátuk mögött. Nem is vették észre mióta áll ott. A lány jót kacagott saját poénján majd távozott.

-Csak tudnám, miért szól bele olyan dolgokba, amiről semmit se tud- csóválta a fejét Willow és sajnálkozva nézte a távozó Cordeliát.

-Ellentétbe vele, én ismerem a ti világotokat.

-Honnan, Rupert?- vonta fel a szemöldökét Tara.

-Az anyám boszorkány volt. Pontosabban csak odáig meg vissza volt a mágiáért, de soha semmi nem úgy sült el, ahogy azt ő szerette volna. Aztán egyszer szépen…hát szóval felrobbantotta a házat…és….-Rupertnek nem jött ki hang a torkán, és közben a könnyeivel küszködött, de mint egy kemény tinédzser egyet se engedett kipréselni magából.

-Lilian-nak hívták az édesanyádat- kérdezte gyengéden Tara, Rupert csak bólintott- Hallottam róla. Részvétem. De ne ítéld el a tudományunkat…hiszen édesanyád biztos boldog most valahol máshol- Willow teljesen elérzékenyült ebben a megható pillanatban, nem is vette észre, hogy hangosan szipog, míg Daniel meg nem lengetett a szeme előtt egy zsepit.

-Oh! Köszi!- megtörölte az arcát, majd hátradőlt és a mellette ülő Daniel vállára hajtva fejét elbóbiskolt.