A sötétben Angel szinte nem látott semmit csak azon a körülbelül másfél méteres távolságban az utat, amit a kocsi fényszórói megvilágítottak. A motor kellemes monoton zúgásán kívül semmit sem lehetett hallani. Minden nyugodtnak látszott. Senki nem sejtette, hogy milyen mély belső vívódás  megy végbe a vámpír lelkében. Gondterhelt arccal, mereven figyelte az aszfaltot. Elhaladt egy útjelző tábla mellett, melyen az állt: Los Angeles 10 mérföld. Lemodnóan sóhajtott egyet és megcsóválta a fejét. Egy kicsit elidőzött a tekintete az anyósülésen fekvő bőrdosszién és Buffy mondatai jártak a fejében: „-Állíts fel egy második vonalat, ha mi elbuknánk!”

 Angel nem tudta mit tegyen. Visszaindult társaihoz a nagyvárosba, de belül, a lelke mélyén Buffy mellett akarta tudni magát. Vele együtt akart elesni.

 Nem tudta mit tegyen. Lelassított az autóval és megállt az út szélén. Az autóból kiszállva sokat sétálgatott a teljesen kihalt, csendes vidéken.

„Buffy tudja mit akar. Ha azt mondja menjek, akkor…és mi van ha rosszul döntött most. Hiszen ő is csak ember. Menjek vissza az irodába és várjak ölbetett kézzel, hogy pusztulnak el a barátaim. Ez lennék én? A karosszékében pöffeszkedő nagymenő?….Undorító!…Wesley úgyis tud mindenről. Ő is meg tudja szervezni a csaaptot…és talán ha Buffyéknak segítenék akkor lehet, hogy nem is lenne rá szükség…Hülye!…Buffy pont ezt akarta!…Meg akar halni és nem akarja, hogy megakadályozzam benne… Nem, ő nem akarhat meghalni….csak…racionálisan gondolkodott. Nem bírom ki ezt a tétlenséged!!!”

 Közben már egészen rózsásra festődött a horizont. Angel visszaült az autóba, de nem indult el rögtön. Csak ült ott és bambult. Arca nem árult el semmi érzelmet. Mereven a kormánynak szegte tekintetét, de gondolatban sokkal messzebb járt.

 A változás egy pillanat műve volt. Arcán a kemény elhatározás kifejezése jelent meg és keze magabiztosan, de lassan megindult a slusszkulcs felé. A motor felmordult, az autó életre kellt. A nap első sugarai közben felkelltek és megvilágították a kocsit. Angel arcán parányi mosoly suhant át, a napfénykezelt ablaküvegre gondolva, majd őrült sebességben elindult Sunnydale felé.

 Egyre rosszabb érzés hatalmasodott el a belsőjében, ahogy a városka felé közeledett. Már javában reggel volt mikor elhajtott a „Welcome in Sunnydale” feliratú tábla mellett. Rögtön az iskola felé vette az irányt. Egyre erősebben érezte Buffy szagát. De nem csak az övét. Az illatok hatására emléképek rémlettek fel előtte. Xander, aki sose csípte őt igazán. Willow, akiből ügyetlen kis boszitanoncból igazi istennő lett hatalmát tekintve. Faith, aki több pálforduláson ment keresztül. Giles, aki egyre gyarapvó évei ellenére is kitart a kis csapat mellett. Dawn, akire emlékszik, bár tudja, hogy igazából sose találkzotak. Spike, aki talán a legnagyobb változáson ment keresztül állítólag és beleszeretett Buffyba. Buffy…Millió kép, emlék, érzés, illat, hang mind együtt, egy pillanatba sűrítve itt volt most mind Angel fejében. Maga előtt látott mindenkit, aki ide köti, ide Sunnydale-be.

Annak ellenére, hogy nappal volt, alig volt valami kis fény a város központjában. Így viszont Angel is simán mozoghatott az utcákon. Az iskola környékét sűrű porfelhő borította. Angel nem tudta mire vélni a dolgot. Leparkolta a kocsit éy gyalog közeledett az épület felé. A rossz érzés, amit eddig magában hordozott, most teljesen végig áradt rajta. Futni kezdett arra amerre az iskolát sejtette. Belépve a felhőbe viszonylag nagy távolságba ellátott. Ettől függetlenül itt már nem mert futni. Lábait gyorsan szedve sétált, közben minden neszre figyelve. A látvány, ami a szeme elé tárult nem volt épp megnyugtató. Jó néhány nyöszörgő, alig élő vámpírfajzadékot látott, köztük egy- két a mocskos vér alatt hófehér arcú, üveges tekintetű, halott lányokat. Buffyt egyre közelebb érezte magához, de nem látta sehol. Egyszer csak mintha megpillantaná az iskola körvonalait. Megáll, nem is tudja miért. Nem biztos benne, hogy tudni akarja, mi is történt odabenn. Ekkor egy mozgó alakra lesz figyelmes. Bicegve közeledik Angel felé egyik kezével húz valamit maga mögött, a másik kezével a vállára fektetett másik valamit tartja.

Angel minden izma megfeszül. Nem tud mozdulni. Ahogy az alak egyre közelebb ér úgy tűnik egyre ismerősebbnek. Angelnek feltűnik a bőrkabát és a szőke haj.

„Spike!” – Az alak térdre rogy a fáradságtól. Maga elé fekteti az eddig a vállán cipelt embert. Angel nem akarja tudomásul venni a szőke hajzuhatagot. Közelebb lép. Fél tőle, hogy mit fog látni, de erőt vesz magán és odamegy a még mindig térdeplő férfihoz, aki a lány arcát simogatja óvatosan.

-Spike!

A vámpír arcán egy mély seb éktelenkedik, amiből ömlik a vér. Hasonló és ennél sokkal súlyosabb sebek borítják be egész testét. Remegő hanggal, erőtlenül szól:

-A….Angel…..ne….nem tudtam őket meg….megmenteni…..sajnálom- Spike négykézlábra esik erőtlenségében. Angel előbb azta alányt veszi szemügyre, akit maga után húzott Spike. Faith volt az. Szeme be volt hunyva. Ő is sebeket szerzett. Egyik lábából csak úgy folyt a vér. Angel elfordította tekintetét a vadászról és a nyöszörgő, szipogó Spike előtti lányra néz. Felismerve az arcot végtagjaiból kifut az élet. Az üvegesen, egyenesen előre meredő kék szemek, a zárt, dús ajkak…..Angel nem bírja tovább és egy könnycsepp gördül végig borostás arcán, hogy aztán az állánál elválva a több száz éve halott testől a földön szétcsapódjon több kisebb darabra. Az elsőt több tíz követi, amíg Angel mozdulatlanul mered az élettelen testre, melynek mellkasán olyan mély seb, hogy félig kiszakadt jobb tüdejét simán látni lehet. Spike nem bírja tovább. Elengedi magát és hassal a földre fekszik. Angel odakapja tekintetét. Mire feleszmél, a vámpír helyén csak egy marék hamu maradt és az az éles fadarab, amibe önként vagy önkéntelenül belefeküdt.

 Angel lehorgasztott fejjel álldogál ott néhány pecig még mély gyászba merülve, majd elindult kifelé a porfelhőből, vissza a kocsijához. Belül pedig elfogadta sorsát: Neki most már „csak” a világot kell megmentenie az elsőtől, aztán örökre eltűnhet, hiszen semmi sem köti már ehhez a világhoz igazán…