Willow és Kennedy fekszenek az ágyukban, a nap első sugarai épphogy bevilágítanak a piciny, szürke szobába. A vörös lány még alszik, Kennedy felkönyökölve nézi, vigyázva, nehogy felébressze, megsimogatja a haját. Willow hirtelen kinyitja a szemét:

-         Megijesztettél! – mondja még félálomban, és hanyatt fekve nyújtózkodik egyet.

-         Bocsánat, de nem hagyhattam ki…

-         Semmi baj, már úgyis fel kell ébrednem, mert dogom van.

-         Buffy, igaz? Szerintem egyedül is át tudja vészelni Spike elvesztését, nem kell asszisztálni hozzá. Maradj! – átölelte, megcsókolta a nyakát, majd a száját, Willow alig tudott szóhoz jutni:

-         Mi, pedig akik régóta ismerjük, úgy gondoljuk, segítségre van szüksége. Mint mikor meghalt, ez is olyasmi, emlékszem Taraval… - Kennedy eddig szerelmes arca, hirtelene elborult, kiszállt az ágyból, és nekiállt öltözködni – bocs tudom, hogy utálod, ha Tararól beszélek, de…

-         Tudom, mi jön… de ő volt az első nő az életemben,normális ha néha eszembe jut, de neked nem néha! Túl sokat beszélsz róla, fárasztó. – Willow is kimászott az ágyból, átölelte Kennedy nyakát, és úgy suttogta a fülébe:

-         Szeretlek! Bocsáss meg! – visszaölelt, de még nem bocsátott meg, inkább beszélni kezdett

-         Mond meg, kérlek! Hogy versenyezzek Taraval?

-         Nem kell!

-         Dehogynem – fájdalmasan elmosolyodott – őt már az emlékeid szépítik meg. Mindenből már csak a jóra emlékszel, ő egy idol számodra, akaratlanul is hozzá mérsz. Lehet, hogy szeretsz, de meg kéne halnom, hogy engem is úgy szeress!

-         Hogy bírod ki ilyen feltételek mellett? Ha folyamatosan ezen rágod magad, miért vagy még mellettem? – miközben megsimogatta az arcát, és minél kedvesebben nézett a szemébe

-         Mert nem tudok ellenállni neked, szeretlek, ilyen egyszerű. – futólag megcsókolta, majd elindult lefele a lépcsőn, lent Buffy készített éppen reggelit.

-         Jó reggelt! – köszönt a szőke vadász – hogy-hogy nem zavar? Én biztos hülyét kapnék a féltékenységtől…

-         Miről beszélsz? – Kennedy rosszul lett, nem akarta hallani…

-         Hát, hogy Willow meg én meglátogatjuk Tara sírját. Tudod, tegnap volt a szülinapja, illetve lett volna… - Kennedy szó nélkül kirohant az ajtón és becsapta maga után, Willow ekkor ért a konyhába,

-         Mit történt?

-         Hát csak megkérdeztem, miért nem zavarja, hogy meglátogatjuk Tara sírját…

-         Nem mondtam el neki!

-         Miért nem?

-         Mert iszonyúan féltékeny lenne, mint, ahogy most is. Buffy most mit csináljak?

-         Keressük meg mielőtt hülyeséget csinál!

Kennedy az utcán sétált, eléggé feldúlt volt. Nem csak az zavarta, hogy Willow halott szerelme sírját megy meglátogatni, hanem, hogy félt megmondani. Zavarta, de nem csodálkozott rajta, hisz mindig kiakad, ha Tara szóba kerül. Ez érthető is, hisz Willow szeme felcsillan, ha róla beszélnek. Kennedy bármit megadna, ha egyszer úgy nézne rá, mint akkor. De nem, soha… Willow csak Tara emlékének hódol olyan tekintettel. Mit csináljon most egy kitépett szívű vadász? Talán hazamehetne és kibékülhetnének, de nem. Mindig ő próbál békülni, és már nagyon unja. A veszekedések, a kiabálások, az ajtócsapkodások… a csókok, a simogatások, a szeretkezések… Az egész egy idő után fárasztó, talán szakítaniuk kéne. Kennedyt ebben a pillanatban egy hatalmas ütés a tarkójára billentette ki a nyugalmából. Ahogy tanulta leguggolt, és hátrarúgott. A támadója elkapta, és megcsavarta a lábát, mire hanyatt esett, de felrúgott az illető állára. Majd felugrott, és támadóállásba helyezkedett, a vele szembe álló démon is így tett. Némán nézték egymást, a vadász elég gyorsan megunta, támadott, a démon csak erre várt, és kihúzta a lábát, és lefogta:

-         Mond viszlát!

-         Viszlát – ésés egy mozdulattal eltörte a démon nyakát. Unalmas ellenfelek, szinte már Buffyval kell megküzdenie egy-két harcért, ennek meglesz a böjtje, mondogatja Xander mindig. Kennedy nem ért vele egyet, ez a rengeteg vadász szétszóródva az országban legyőzhetetlen. Tovább sétált, egész nap gondolkodott, lassan leszállt az éj, és vadász a temető felé ment. Szinte öntudatlanul vitte arra a lába, valami ösztön lehetett. Elolvasta az első útjába akadó sírtáblát:

Tara Maclay

1981-2002

Majdnem elájult, hogy lehet itt. Nem szerette a sors ilyen szintű fintorait, aztán gondolt egyet letérdelt a sírhoz, és beszélni kezdett:

-         Sosem hittem a halál utáni életben, meg semmilyen vallásban, de gondolom te, mint boszorkány hiszel benne, szóval, amíg nem néznek elmebetegnek a temető lakói, valamit meg akarok veled beszélni. – keserűen felnevetett – ha ismernélek, valószínű utáltalak volna, de így hogy halott vagy, még jobban utállak. Egy vadász vagyok, de pedig egy olyan ellenség, ami ellen nem tudok védekezni a testi erőmmel. Szóval, amiről beszélni akarok, Willow. Szeretem őt, de te átokként remegsz kettőnk fölött. Sosem fog feldolgozni, majdnem elpusztította érted a világot, és ez után vele lenni félelmetes. Fura, hogy én erre kérlek, de tégy valami csodát, hogy elengedjen. Ígérem, boldog lesz velem, de ehhez kell a belegyezésed. – ebben a percben egy magas, szőke nőt pillantott meg a temető végében, képekről ismerős volt, Kennedy felpattant, és kis híján sikított, aztán észrevette, nem Tara. Fellélegzett – ez szemét húzás volt tőled – fenyegette meg ujjával a sírt, megfordult és felsikoltott, egy szellem állt mellette, Tara szelleme

-         Szia Kennedy… Hogy vagy?

-         Az ájulás szélén! Hogy kerülsz ide?

-         Gondoltam, jobb lenne, ha tudnék válaszolni is!

-         Igen, ha egy szellemhez beszélek lényegesen jobb, mintha egy kődarabhoz… bár… félelmesebb is!

-         Nyugodj meg! Légy őszinte! Rajtad, csak én segíthetek…

Eközben Buffy és Willow körbejárta az egész várost. Willow érdekesen érezte magát, hogy Tara szülővárosában keresgél, és nem a sírt, amit egyszer már meglátogatott. Azért temették ide, mert Willow eltűnése után a család közel akarta magához tudni a halott lányt. Így került ide a sír, és később ezért (és egy kisebb pokol szája miatt) jöttek ide letelepedni. Buffy megfogta Willow kezét, és egy padra húzta, megszólalt:

-         Nem érdemes még egyszer körbejárni a várost. Nincs meg, inkább gondolkodjunk, hol lehet. Te ismered, hol van most?

-         Nem tudom, sokszor lép le, de olyankor mindig tudom, hogy szüleihez, barátaihoz, satöbbi. Most fogalmam sincs, lehet már nincs is a városban, és már besötétedett.

-         Egy vadász, nem esik baja. Inkább értetek aggódok, mi a baj veletek? Annyira szerettétek egymást, most meg veszekedtek…

-         Nem is tudom, amióta ide költöztünk, sok a baj. Főleg Tara miatt, de már bármin össze tudunk veszni. Lehet, nem lesz jó vége…

-         Szereted? – Willow arcán egy mosoly körvonalazódott, az égre emelte a tekintetét:

-         Nagyon

Tara mutatta az utat Kennedy előtt, egészen addig, míg egy erdőbéli tisztásra nem értek, itt a szellem intett, hogy üljön le, mellé lebegett, és megszólalt:

-         Szóval mond! Mi a baj?

-         Te… Willow szeret téged.

-         Téged is! – Tara mosolyog, de míg a vadász nem látja, szeme gonoszan villan

-         Én azt akarom, hogy csak engem szeressen, ne egy halottat! – szomorúan beszélt, kicsit idegenkedett is a helyzettől

-         Mert önző vagy és beképzelt! – Kennedy felkapta a fejét, Tara arca fura fény kapott

-         Micsoda? Nem segíteni jöttél? – ijedt volt

-         Dehogynem! Segíteni, hogy felfogd, nem vagy hozzá való. Neki egy kedves lány kell, olyan, mint én. Nem egy vadász, abból ott van Buffy. Te egy felfuvalkodott, nagyképű ribanc vagy. – Tara szeme vörösen csillogott, jóságos arca eltorzult, Kennedy ezt nem vette észre, inkább visszakiabált:

-         Ez nem igaz!

-         Nem? Ne hazudj, ismerlek. Először is, csak azt vetted észre benne milyen szép, csak meg akartad szerezni, mert egyedül voltál a házban.

-         Ez… ez igaz, - lehajtotta a fejét - de…

-         Nincs de! Csak azért van veled, mert meghaltam, te egy gonosz lány vagy!

-         De én szeretem…

-         Én is, de nekem meg kellett halnom, ne játszd itt az ártatlan, te húztad meg a ravaszt. Ott voltál, emlékszel már? – Kennedy szeme kitágult, végigsimított a haján, arcán tömör fájdalom, majd felnézett:

-         Igen emlékszem, én lőttelek le, mert gonosz vagyok, és birtokolni akartam Willowt.

Buffy és Willow még a padon ültek:

-         Jó én ismerem, fogalmam sincs, hol van! – a boszorkány ideges volt – te vagy a vadász gondolkozz!

-         Én… nem tudom. Nem szoktam csak úgy eltűnni. – Willow elmosolyodott

-         3. évvége? Ki bujkált át egy nyarat Los Angelesben?

-         Jó, az más volt… Angel meghalt, és…

-         Jó, az tényleg más volt, de Kennedy is szerelmi bánatos, és így valami olyasmit fog tenni, mint te mikor szomorú vagy. – Buffy nevetve felkiáltott:

-         Lefekszik Spikekal? – Willow tetette az ijedséget:

-         Csak nem! – majd elnevette magát,de Buffy most szomorúan nézett:

-         Meg, ha akarna, se tudna…

-         Ne légy olyan szomorú, majd visszahozzuk, ez a dolgom… Kár, hogy Tarát nem tudtam… És ha Kennedy is meghal?

-         Nem fog! Ő egy vadász.

-         Ez nem nyugtat meg, féltem.

-         Megvan, a temető!

-         Igen, hova máshova mehet egy vadász, mint egy temetőbe? – azzal futásnak eredtek.

Tara lassan kínozta Kennedyt, olyanokat mondott neki, amiket nem tudott feldolgozni.

-         Csak egy megoldás van, ha megölöd magad.

-         Akkor szeretni fog?

-         Igen!

-         Annyira, mint téged?

-         Nem, annyira sosem fog.

-         De én…

-         Mindig csak te! Önző vagy, veszned kell! – egy késpengét varázsolt elő – tedd meg!

-         Boldogan – a vadász mosolyogva a csuklójához érintette a pengét

-         Ne! Kennedy mit csinálsz? – Willow kivette a kezéből a kést.

-         Megölöm magam, hogy szeress, Ő mondta.

-         Kennedy szeretlek! Ki mondta?

-         Tara – Willow körbefordult, bármit megtett volna, hogy újra lássa a boszorkányt – most is őt keresed! – Kennedy visszavette a pengét, most Buffy vette el tőled, és egy fába dobta.

-         Nem ölöd meg magad! – Buffy ijedt volt és mérges – Willow nézd, ott van! – egy pontra mutatott, meglátták Tara torz, undorító árnyképét, ami már foszlott szét, mögötte egyre jobban kirajzolódott a démon.

-         Nem engedi! – sírt Kennedy a „szellemnek” – miért nem engedi? – Willow megrázta a vállát!

-         Kennedy figyelj rám! Ő nem Tara, ez egy démon, aki azt szeretné, hogy meghalj. Az sem érdekelne, ha Ő lenne, téged szeretlek! Ő egy emlék, egy mosoly, néhány könny, de te élsz, és velem vagy.

-         Pont ez a baj élek… - még mindig a hipnózis hatása alatt volt.

-         Ha meghalsz, én nem tudom, mit csinálok, nem élném túl, én… - Willow sírt, a könnyei megtörték a varázslatot.

-         Willow, nem akartam – megölelte, Buffy közben a démont küldte vissza a másvilágra, aki Tarát játszotta.

-         Jól vagy, ugye sosem csinálsz ilyen hülyeséget!

-         Nem, nem bírnálak itt hagyni! Szeretlek!

-         Én is, sose gondolj mást!