Drusilla egyedül üldögélt a kanapén. Lábait keresztbe vetette, s elmélyülten tanulmányozta az ölében pihenő mesekönyvet. Kontyba fogott hosszú, fekete hajából itt-ott kiszabadult egy-egy kósza hajtincs. Fejét lassan felemelte, nem szeretett olvasni. Csak a képeket nézegette meg a számára oly csodás könyvben, melynek elején a ’Csipkerózsika’ felirat díszelgett. Ez volt a kedvenc meséje. Egykor régen, egy gyerekszobából hozta el, melynek tulajdonosa már nem élhette meg a másnapot.

 Ámulattal lapozgatta a könyvecskét minden egyes képet jól megnézve. Úgy tartotta kezében, mintha valamiféle felbecsülhetetlen érték lenne. Számára az is volt. Az ő egyetlen kincse.

Az ajtó kitárult, s egy szőke vámpír lépett be rajta.

Drusilla, akár egy négyéves kislány felpattant és odaszaladt hozzá:

- Willy, ugye olvasol nekem?

Spike a lányra emelte tekintetét:

- Nemrég olvastam utoljára.

- De én azt akarom, hogy mesélj nekem! – a vámpírlány hangja hisztérikusan csengett.

Spike nagyot sóhajtott, s letelepedett a mellettük elhelyezkedő franciaágyra.

Drusilla mosolyogva feküdt mellé, egészen közel bújva hozzá, odanyújtva neki kincsét, amit soha, senki mással nem osztott volna meg.

Spike átölelte a lányt, szorosan magához húzva és úgy kezdte el olvasni a történetet. Sosem szerette ezeket az idétlen gyermekmeséket, de hát Dru-nak még a csillagokat is lehozta volna az égről.

Lágy hangon kezdett bele a mesélésbe, közben figyelve a mellette fekvő lány minden apró mozdulatát. Figyelte a csillogó szemeket, és azt a benne soha meg nem lévő érdeklődést, amit Dru mutatott a már legalább ezerszer hallott történet iránt.

A mese lassan véget ért, s Drusilla mosolyogva hajtotta fejét Spike mellkasáról párnájára. Abban a biztos tudatban zuhant álomba, hogy bizony akár milyen mélyen alszik is, az ő hercege itt van mellette, s lágy csókjával felébreszti, amint eljön az éjjel…