Willow lassan mászott le a lépcsőn, nem bírta ki. Beszélnie kellett a vámpírral, másfél hete játsszák az utálóst. Nem bírja ki, magához akarja ölelni, meg akarja csókolni. Caligo olyan remekül alakítja a hűvös gonoszt, hogy elbizonytalanítja, lehet, mégsem szereti? Rögtön elhessegette magától ezt a gondolatot, látja a tekintetét, látja, hogy a halott szemében is ott a vágy. A forduló után megpillantotta, edzett. Egy fekete melegítőnadrág és egy top volt rajta. Mozdulatai kecsesek voltak, mintha táncolna, nem is edzene. Könnyed mozgásával ellentétet állít a vékony izzadságréteg a bőrén. Egy formagyakorlatot csinál, szigorú koreográfia alapján mozdítja minden apró izmát, tökéletes összhang, hatalmas koncentráció. Szemöldökeit összehúzta, úgy figyel a testére, régóta edzhet, már fárad, lába remeg a mély támadóállásban.

Hangja is remeg, ahogy Willowhoz beszél:

-         Jó estét, miért vagy itt?

-         Beszélni akarok veled – Caligo nem hagyja abba a mozgást

-         Én nem akarok veled beszélni – egy előre támadás, és hátra kitérés, Willowt arra emlékezteti, mikor képzeletbeli ellenfeleivel küzdött, beleremegett

-         Kérlek, hallgass meg! – Caligo hirtelen felé fordul, majd támad, a lány meg se mozdul, megbízik benne.

-         Hallgatlak

-         Állj le!

-         Nem, mozognom kell, visszaszerzem az erőm…

-         Azon az egy percen múlik, amíg figyelsz rám? – Willow mérges volt, idegesen kiabált rá, majd könnyezni kezdett, Caligo gyorsan megállt, egy tétova mozdulatot tett a lány felé, majd befejezetlenül állt csak mellette. Szemében fájdalom, de ő tartja magát kegyetlenül a tervhez. – nem bírom, szeretlek, és ezt már nem csak a sötétnek akarom suttogni, mikor elalvás előtt arra gondolok, te most kelsz. A szemedbe akarom mondani, és neked is mondanod kéne!

-         Nem – nyugodt hangja, megrémítette Willowt, - bármit kérsz, bárhogy könyörögsz, a válaszom nem. Bárcsak kicsit erősebb lennék, és itt hagyhatnám a csapatotokat, hogy ne szenvedj.

-         Már örökre szenvedek, nekem csak ez jutott.

-         Nem örökre – arca szelíd volt, senki nem láthatta körmei, már vérző árkot vágtak tenyerébe, - csak amíg élsz…

-         Te mindig a jó oldalát látod mindennek – Willow hangja eddig tőle sosem hallott cinizmust sugárzott, arcán folytak a könnyek – akkor most felmegyek.

-         Menj. – lassan pislogott egyet, és hideg hangon hozzátette – jó éjt. – Willow nem köszönt vissza, felment a lépcsőn, a vámpír látta az arcát törölgeti, kinyitotta a kezét

-         Véres pokol, ez fájt – felöltözött, vette a kabátját, és kisétált a házból. Először nem is tudta hova megy, aztán rájött, mindegy. Csak a reggelt várja. Sétált a városban, ami eddig unalmas és szürke volt, most megelevenedett. Szomorúan gondolt arra, hogy ő most egy haldokló, és ezek az utolsó percei. Persze megoldhatná egy karóval, de nem lenne ilyen izgalmas, ha csak egy szúrás és kész. Egy kicsit még szenvedni akart, így lesz neki a legjobb, mármint Willownak. Valaki megfogta a karját:

-         Mit csinálsz itt? – Spike volt, szemében őszinte aggódás – hamarosan kel fel a nap, és egyébként is vérzel… - Caligo véletlen összekente keze vérével a pulóverét

-         A napot várom, egy kicsit barnulni – Spikenak idő kellett még megérti, mire készül a lány

-         Hülye vagy, mit akarsz? Mit akarsz ezzel bebizonyítani? Gyere velem haza!

-         Haza? Megyünk Franciaországba? – Caligo arca félelmetesen naiv volt, Spike megrémült, hogy ez teljesen lüke, mint Dru

-         Ne szórakozz, miért akarsz meghalni? – Caligo arca elsötétült, az előbbi gyermeki játék hiányzott belőle

-         Te is tudod, már semmi nem vagyok. Én nem tudok úgy élni, mint ti, nekem nem elég, hogy jó lehetek. Néz rám, legyengültem, érzelgek, szánalmas roncs lettem. Az Éj királynője – köpött egyet – halott! – Spikeban meghűlt a vér, ennyire még egy véres karddal, véres szájjal, jó pár hullán se félt tőle, mint most – mindenkinek így lesz a legjobb!

-         Kinek lesz így jobb? Aki ápolt? Aki mindent megtett, hogy élj?

-         Nem érted igaz? Nem élek! Halott vagyok! Ezen nem segít egy nyamvadt lélek, ezen nem segít a szerelem. Ez a test halott, ezen csak a napfény segít!

-         Akkor leütlek és hazacipellek, lekötözlek az ágyba…

-         Mint a régi szép időkben - Caligo ez az undok megjegyzést, minden érzelem nélkül tette – hagyj meghalni…

-         Olyan vagy, mint Angel, sajnáltatod magad! Nem a lélek a baj! Gyenge vagy elviselni! Nekem sikerült.

-         Légy boldog, életedben először jobb vagy Angelusnál, és nálam, mindig erre vágytál – sikerült Spike támadott, verekedtek, Caligo már egyáltalán nem látszott gyengének, erős és gyors volt, Spike alig bírt lépést tartani vele, majd egy ütés után elfeküdt, Caligo ránézett, majd az égre.

-         Hogy lehettem ennyire hülye – a vállára kapta a vámpír és visszament a házba vele, nem engedhette meg, hogy ő is meghaljon, vissza akart menni, de már nem látta értelmét, megsimogatta Spike szőke haját, és megköszönte neki, hogy nem hagyta meghalni.