Caligo az ágyában feküdt, ma is csak enni ment fel. A múltkori balhé óta valahogy nem szeretett volna találkozni Buffyval. Eltökélte, hamarosan újra kezdi az edzéseket, és egy-két hónapon belül rendbe szedi magát. Aztán… Mi lesz aztán? Hova megy? Ez nem lett volna annyira fontos, inkább a kivel? A fénykép óta rémálmai voltak. Úgy képzelte ez a Tara hatalmas boszorkány, s mikor megcsókolja Willowt, ő megjelenik, magához húzza a lányt, majd vámpírrá teszi. Ez lett volna a legnagyobb büntetés, ez ásta volna közéjük a legmélyebb szakadékot. Ez lett volna Tara bosszúja, ha megtöri az emlékét Willow szívében. Észre se vette, de a képek újra lejátszódtak, Tara iszonyúan torz képpel beleharap Willowba, majd most már olyan, mint te, hát vidd! És visszalöki a karjaiba, de a lány már gonosz. Arcán érzi halott-hideg érintését, majd felriad, az érintésnek nincs vége, sok időbe telik, még felfogja, Willow ott ül az ágyán, és ő csak álmodott.

-         Rémálom? – torka száraz volt, csak bólintott, a lány folytatta – a régi életedről?

-         Nem – hangja gyenge volt, ajkai cserepesek – a jövőmről… - arcát látva, erősebben magyarázta meg – csak egy nagy sötét folt, ez Caligo jövője – a mondatnak nem volt ereje, nem úgy ejtette, inkább, mintha csüggedt lenne.

-         Szerintem, van jövőd, esetleg, arra gondoltam…

-         Willow…

-         Igen?

-         Ne gondolkozz – nem rosszindulatúnak hatott, hanem cinikusnak, saját maga ellen, tudta mit akar mondani, de nem akarta hallani. Befordult az ágyban, és aludt volna tovább, de fél perc után megunta, hogy Willow a tarkóját bámulja. – mire gondoltál, boszorkány?

-         Hogy van-e jövőnk? – Caligo felült az ágyon, csendben fürkészték egymás arcát, szinte várva, a másik mikor neveti el magát, ezen az egyértelmű tréfán, semelyikük nem nevetett. A vámpír unta meg előbb, kimászott az ágyból, csak egy feszes póló és egy vékony, bő nadrág volt rajta, inkább látszott egy átlagos egyetemistának, mint az Éj királynőjének, megállt az ágy előtt Willowval szemben, hajából pár tincs az arcába lógott, tovább bontva a tökéletesség látszatát. Halkan szólalt meg:

-         Emberré tudsz tenni? – Willowt nagyon meglepte a kérdés, jobban talán az se lepte volna meg, ha egy karót szúr a saját szívébe…

-         Ember lennél?

-         Csak ez az egy jövő van, míg én éjszaka élek, te nappal, míg én vért iszok, te, mivel zsidó vagy, a sertést se eszed meg, míg én halott vagyok, te élsz…

-         Szeretlek, ez nem elég?

-         A szerelem nem győz le mindent, csak egy legenda, egy vámpír viszont le tudja győzni a szerelmet, szóval emberré tudsz tenni?

-         Ha tudnálak, se tenném meg. Egyszer adtam már életet, a szerelmemmel fizettem érte…

-         Tarával – túl sok gúny volt a hangjába, Willow elszomorodott – nem úgy értettem, biztos egy aranyos, kedves, imádnivaló lány volt… Láttam a képen.

-         A szobámban?

-         A kabátomért voltam bent! Teljesen legálisan! Csak ott volt a kép, és ti annyira boldogok voltatok a napfényben. Velem sosem lehetnél a fényben, csak a sötétet nyújthatom neked, kérlek, ne fogadd el. Ne szánj meg egy kivénhedt vámpírt, ne szeress…

-         Mond ki!

-         Mit?

-         Mond, hogy nem szeretsz! – Caligo szeme megrándult, arca mosolyba fordult, szeme egy sarokban időzött, 370 év alatt mindenki megtanul hazudni.

-         Nem szeretlek, hálás vagyok, de ez nem szerelem boszorkány, ez csak… hála. Mesélek neked az életemről, megtanítalak akármire, amíg felépülök, majd elmegyek. Hátra se fogok nézni, emlékezni se fogok a csókra, mellyel visszaadtad a lelkem. – Willow arca semmit se árult el. Felállt, egy centiről Caligo arcába nézett:

-         Akkor játsszuk ezt, nem szeretlek, Vámpír. Éld csak a saját halálod, amíg itt vagy, csak egy lakótárs, mint Dawn, vagy miss Kitty.

-         Nem is vagy olyan buta boszorkány – nehéz volt, nem utána kiáltani mikor elindult fel a lépcsőn, nehéz volt, nem magához húzni, nehéz volt, nem megcsókolni, szelíden az ágyra dönteni… nehéz volt arra gondolni, hogy innentől a játékszabályok ennyire zárt világba foglalják őket. Ez segít nekik, hogy együtt legyenek anélkül, hogy nyíltan látszana, mire gondolnak. Egyetlen út, hogy megöleljék egymást, barát jelszóra, egyetlen út, hogy időt nyerjenek.

-         Szeretlek boszorkány – suttogta a néma szobának egy könnycseppet törölgetve Caligo,

-         Szeretlek vámpír – morogta elszánt arccal Willow a nappali felé menet…