A kis csapat csöndesen szállt le a repülőről Las Vegasban. Csak ide találtak repülőjegyet ennyi ember számára ilyen korai indulással. Az időeltolódás miatt itt sötétség borított mindent, így kihagyták a városnéző körutat, ami ennyi csomaggal amúgy is lehetetlennek bizonyult volna. Így hát vonatra szálltak, ami egyenesen Sunnydale-ig vitte őket.

      A Sunnydale-i megállónál csupán ők heten szálltak le. Nem mutatták, de mindannyian hihetetlenül izgultak. Hiszen itt töltötték életük nagy részét. A szívükhöz nőtt ez a kisváros. Az összes démonnal és vámpírral, meg a Pokol kapujával együtt. Itt még a levegő is más volt. Ismerős.

Kisétáltak a pályaudvarról, egymás mellett álltak, s meredten nézték az előttük elterülő várost. Nem szólt egyikük sem. Túl meghitt pillanat volt ez ahhoz. Minden ugyanolyannak tűnt, mint régen. A fák, az utcák, a házak. Képtelenség lett volna ezt emberi kézzel ilyen pontosan felépíteni, ezt mindannyian rögtön tudták. De hallgattak. Nem akarták elrontani a pillanatot azzal, hogy máris a természetfölöttiről beszélnek. Pedig mind érezték, hogy e mögött valami komoly dolog áll, talán a következő apokalipszis. De furcsamód, ha mélyen belegondoltak, még ez is örömmel töltötte el őket. Hiába, szerették, amit csináltak. Szerették megvívni mindennapos harcukat a gonosz ellen. Még ha minden erejükkel tagadták is, végtelenül hiányzott ez nekik.

Csak álltak egymás mellet sorban öten. Kennedy és Marco kissé hátrább húzódtak, mivel ők nem nagyon, vagy egyáltalán nem ismerték a várost.

- És most? Merre? – törte meg a csöndet Dawn, de szemét nem vette le a városról.

Giles magához tért, s elővett egy cetlit a zsebéből.

- Foglaltam egy szobát, tudjátok abban a motelban, ami itt van a város szélén… Aztán reggel bemegyünk az új polgármester irodájába, elintézzük a dokumentációt, és már be is költözhettek a Summers házba. Én pedig a sajátomba…

- Egy szobát? Nem lesz az kicsit kevés hetünknek? – kérdezte Kennedy.

- Ennyi volt üres. Végül is van benne négy ágy… - mondta szemüvegét törölgetve Giles.

A többiek bólintottak mintegy beleegyezésül, majd erőt véve magukon elindultak a kis motel felé.

***

A kis motelszoba felét bőröndök töltötték meg, a másik felét pedig különböző, érdekes pozíciókban alvó emberek. Az emeletes ágy tetején Kennedy és Willow aludt szorosan összebújva, hogy le ne essenek, alattuk pedig Buffy és Marco, aki láthatóan jól bírta a megpróbáltatásokat. Nem problémázott a szűk szobán, sőt még a Willow-Kennedy párost is természetesnek vette. A franciaágyon Giles és Xandler feküdt közöttük Dawnal.

Az éjjeliszekrényen megcsörrent Giles ébresztőórája, éles hanggal töltve meg a szobát. Lassan kezdtek felébredezni.

- Nyomja már le valaki! Most feküdtünk le… - szólt álmosan Kennedy.

Giles kikapcsolta az órát, s felkelt. Ő volt az egyetlen. Nemcsak az, hogy pár órája feküdtek le, de még az időeltolódás is kikészítette őket.

Az egyetlen ébren lévő ember bement a kicsi, tisztának nem igazán mondható fürdőszobába, majd fél óra múlva felöltözve lépett ki onnan.

- Indulunk a polgármesterhez… - mondta, majd látva, hogy még mindenki javában alszik, elhúzva a száját kijavította magát: - indulok…

***

Giles pár óra múlva lépett be a motelszobába. Addigra már mindenki – fáradtan bár – de ébren volt.

- Itt vannak a kulcsok, elintéztem a papírokat. Akár indulhatunk is… Itt vár ránk a taxi.

Buffy igazán nem tudta mihez kezdene Giles nélkül, mindent ő intézett. Egyáltalán már azért is hálás volt, hogy velük maradt ebben az egy évben a lássuk be, nem túl jó körülmények között. Nem igazán tudta miért csinálta ezt végig, talán valamiféle felelősségtudatot érezhetett iránta és Dawn iránt.

***

Giles levált tőlük és a saját háza felé vette az irányt, míg a többiek a Summers házba mentek. Minden pontosan ugyan olyannak tűnt, mint rég. Buffy meg mert volna rá esküdni, hogy a képek is ugyanebben a szögben álltak a falon. Ha valaki azt mondja neki, hogy ez emberi kéz munkája, kiröhögi. Egyértelműnek tűnt, hogy a várost valamiféle boszorkánysággal vagy hasonlóval emelték fel újra. De ehhez hatalmas erő birtokában kellett lennie az illetőnek, aki véghezvitte ezt. Már szinte ijesztően hatott, hogy a konyhában még a tányérok is ugyan úgy sorakoztak.

A szobákat gyorsan elosztották maguk között, majd nekiláttak a kipakolásnak…