-Ki vagy te? - nézett a fekete hajú lány a férfira. Arca erezett volt, fekete ruhát viselt. Tüzesen parázsló szeméből könny csordult.

-A halál angyala.

-Nem engedem hogy elvidd!!

-Engedned kell! Ez az élet rendje.

-De szeretem! - kiabálta sírva a boszorkány, majd térdre esett. A szél feltámad, ahogy körülnézett egy tengerparton találta magát. Ő a homokban térdelt, a férfi egy szikladarabon állt.

-Hol vagyunk?

-A tengernél - válaszolta a férfi teljes nyugalommal, ahogyan eddig is beszélt.

Willow felállt, s kezében egy tűzgolyót formázva elindult.

-Hiába… engem nem ölhetsz meg!

-Dehogyisnem! - suttogta a lány mosolyogva.

-És vajon ő is ezt akarná?

-Ő már nem akar semmit! Meghalt! - mondta hidegen.

-Akar! Érted kiabál, csak nem hallod! - ekkor Willow megállt, Tara tűnt fel előtte. Ugyanabban a kék pulóverben amiben akkor volt, és ugyanabban a farmernadrágban. Szíve vérzett arcáról lehetett látni. Haja kiengedve lebegett a szélben. Mosolygott, pont úgy ahogyan legutoljára, ám szeméből könny csordult ki.

-Tara! - csodálkozott Willow, kezéből eltűnt a tűzgolyó.

-Willow, mért? - hangjában kedvesség és szemrehányás csengett egyszerre.

-Szeretlek!

-Nézz magadra! Te nem az vagy akit szerettem! Te nem szeretsz senkit! Gonosz vagy!

-De én… Én nem… Nem akartam! - szipogott a boszorkány, könnyeivel küszködött.

-Ő nem akarta, de te igen! Te döntesz ki akarsz lenni… Melyik Willow? - Tarat szinte most először látta ilyen határozottnak. Ő aki szinte sosem mert szólni, aki szerette őt teljes szívéből, és még halála után is döntés elé állította. Nem élt, mégis olyan emberi volt, akár csak a szobájukban beszélgettek volna. Willow sírt és magában beszélt: “Én nem… nem akartam!” - ismételgette folyton.

-Engedd el! - szólt a férfi.

Will lehunyta szemét, majd mikor kinyitotta az ágyában feküdt. Haja vörös volt, arca sima, szeme teli könnyel. “Csak álom volt” - sóhajtotta, majd megfordult és ismét a tengerparton találta magát. Fekete ruhában, ahogy az álomban, haját fújta a lágy tengeri szellő.

-Álmodni szép, de nem valóság! Álmodj! De ne hidd el! Különben elfelejtesz élni! - Will megfordult. A férfi ismét ott állt előtte fekete ruhában egy sziklán. - Engedd el! És lépj tovább!

Willow felállt, kezében tűzgolyót formált és elindult a férfi felé. Közben hangosan beszélt:

-Nem vagy más mint egy démon, ha megöllek őt visszakapom!

-Én nem vagyok se jó, se rossz!

-Akkor mi vagy te?

-A halál angyala - a boszorkány megállt, a levegőben érezte Tara illatát.

-Hol van?

-Itt.

-Nem látom…

-Már nem is fogod! Csak angedd el!

-Nem! - kiabálta Will - Nem… nem nem nem!!! - Ismételgette egyre csendesebben, majd zokogva összeesett. Kinyitotta a szemét, ismét a szobájába volt. Csak álmodta az egészet. Kint már sötétedett. Kiment sétálni, levegőre volt szüksége. Séta közben meglátta a fekete ruhás férfit.

-Értem jött? - kérdezte hangjában némi szomorúsággal és némi reménnyel.

-Nem, egyelőre nem.

-Ez is egy álom?

-Egyik sem volt az! Valóban elengedted… De ne feledd! Álmodj! De ne hidd el! - a férfi eltűnt. Will még sokáig állt így, majd haza indult. Szeméből ömlött a könny, emlékek kavarogtak benne, és szavak.

A házban Dawn és Buffy ültek a nappaliban.

-Hol voltál?

-Csak sétáltam.

-Mi a baj? - kérdezték egyszerre, mikor meglátták Willow könnyeit.

-Most már tudom…

-De mit? - néztek rá értetlenül.

-Hogy a halál… nem gonosz!