Willow nagy levegőt vett, és elindult lefele a lépcsőn kezében egy tálcával rajta egy zacskó vérrel. Eszébe jutott Buffy megjegyzése: Nem hozod ide az a ribancot! Buffy csak gyűlölettel tudott beszélni Caligoról, Willow már megszokta, már nem veszekedtek mindennap erről. A világ a maga útján folydogált tovább. Caligo nem igazán tudott magáról, magában beszélt, vagy aludt. Willow minden lelki erejét felemésztette az ápolása. Majdnem egy hónapja történt, a vámpír lelket kapott, aztán idekerült, Az elején még magánál volt, aztán egyre jobban betelítették az emlékek. Xander beszólása volt a legfájóbb: Hagyd kinn a napon, az ácsgyerek majd készít neki egy hamutartót. Anya aránylag megértően viselkedett, mikor meglátta, ahogy Will betámogatja a lakásba, sikítva összeesett, ez volt a legjobb, amit tehetett. Dawn, viszont tényleg segített, amikor ő már nem bírta megetette a vámpírt. Igazán hálás volt neki. Spike nem igazán vett róla tudomást, bár Willow egyszer lent találta, amint megsimogatta a lány fejét, és azt suttogta: Üdv, a klubban. Willow majdnem elsírta magát utána, Spike is szipogott, mikor feljött a lépcsőn.

Szóval lefele ment, meglátta az ágyon fekvő vámpírt. Arcán a sebek, amiket saját magának okozott, testén, főleg a nyakán vannak még ilyenek. Lefogyott, vészesen, eszébe jutott, Spike azt mondta, ha egy vámpír nem eszik rendesen két lábon járó csontváz lesz.

Willow lerakta a tálcát, és végigsimította a lány arcát, nem reagált rá. Sosem reagál. Beszélni kezdett hozzá:

-         Szia, tudom, hogy nem hallod a hangom, de itt vagyok. – a könnyeivel küszködött. A vérért nyúlt, utálta ezt, egy vékony lyukat ütött a zacskón, és Caligo szájába csurgatta a vért, aki nyelt. Mikor elfogyott, letörölgette az arcát, elpakolta a romokat, és felvitte a tálcát, majd a szobájába ment, és sírt. Sosem bőgte el magát a pincében, de utána, mindig sírnia kellett. Hallotta, valaki kopog a nyitott ajtón, megkeményítette a hangját:

-         Buffy, most nem akarom végighallgatni, mennyivel jobb lenne nélküle.

-         Nem is ezért vagyok itt. Tudom, hogy nem lehet lebeszélni róla, de a barátod vagyok, akkor segítek. – Willow felemelte a fejét, Buffy rámosolygott, leült mellé az ágyra. A boszorkányt rázta a sírás, Buffy magához ölelte, és biztatóan duruzsolt a fülébe, hogy nem lesz semmi baj, meg, hogy együtt megoldják. Willow kis idő után megkérdezte:

-         Te elhiszed, hogy egyszer felépülhet?

-         Angelnek 100 évbe tellett, még elfogadta önmagát, Spike emlékszel, pár hónapig teljesen hülye volt. Igen én hiszek…

-         Nem kellett volna lelket adnom neki!

-         Ezzel egyet kell értenem, de ha felépül szerethetitek egymást, még meg nem haltok.

-         Hazudsz! – de Willow már mosolygott.

-         Dehogy, az hogy nekem nem sikerült, és senkinek nem az jelenti, hogy ti nem lehettek boldogok.

-         Bárcsak…

-         Nézd a jó oldalát! Ha 60 éves leszel, a boszorkánykörbe, még mindig dicsekedhetsz a 20 éves barátnőddel.

-         Hülye…

-         Figyelj, azért lehet, saját tapasztalatból mondom, lehet, hogy felébredt és eltűnik, hogy nem akar majd itt maradni veled. Talán nem kéne, minden egy lapra feltenned.

-         Szeretem őt, fura, mert egy haldokló, őrült, vámpírfajzat, de ő így is Caligo.

-         Mit látsz benne?

-         Valami volt a szemében, mikor először megláttam, és mikor másodszor, és…

-         Mikor harmadszor?

-         Olyasmi – mindketten mosolyogtak.

 Ekkor az idillt megszakítandó Dawn futott fel a lépcsőn:

-         Már megint képzelt ellenfelekkel harcol!

-         Megyünk – törölte meg az arcát. A pincében Caligo összevissza forgott, és újabb sebeket szerzett, Buffy megpróbálta lefogni, de a vámpír még ilyen állapotba is erős volt. Willow odalépett hozzá és megfogta a karját, Caligo felnézett, egyenesen a lány szemébe, majd megszólalt:

-         Jó estét boszorkány, régen láttalak…