Caligo feldúltan ment az utcán, már tudta hova indul, a Bronzeba. Ott találnia kell valakit, akinek a csókja felszabadítja. Belépett az első férfi aki meglátott, nagyon vizslatta, a falhoz szorította és megcsókolta, majd átvette vámpír arcát, és a nyakába harapott, azt várta, hogy nem fogja sajnálni, de mégis. A sarokba hajította, meglátott egy másik férfit. Óvatosan közeledet felé, őt is megcsókolta, majd harapás… semmi, csak a szánalom, a fiú iránt. Keresnie kell valami mást, egy lányt, szinte abban a percben megpillantott egy gyönyörű lányt, belegondolt, hogyha vele találkozott volna, és nem Willowval, most mennyivel szebb lenne az élete… vagy a halála. A kiszemeltet nem kellett túlságosan hosszan fűzni, pillanatok alatt összebonyolódtak, már a vámpír arcát se vette fel, és a harapással se fáradt, tudta nem használ, az egyetlen, aki segíthet az Willow. Otthagyta a helyet, ahol először találkoztak, odament. Szíve húzta, vagy megöli, vagy magához láncolja a lányt, de nem tudja elfelejteni.

Willow eközben felöltözött, Buffy bután nézett:

-         Hova mész?

-         El!

-         Ugye nem lettél gonosz!

-         Nem, még nem. – kilépett az ajtón, Buffy lehunyta a szemét, és szuggerálta magát, hogy ne menjen utána. Ez az ő dolga… Willow futott, majd megállt a teljesen sötét város egyetlen kivilágított utcájának másik végén ott állt Ő. Először nézte meg a ruháját, fekete combközépig érő bőrkabát, sötét nadrág, fekete kötött testhez simuló pulóver. Haja összefogva, teste erős, nincs rajta egy gramm felesleg se, tekintete égetett. Nem úgy, mint mikor beszélt, inkább mint a képről, nem mosolygott. Elindultak egymás felé, mintha cowboyok lennének, és párbajra hívnák a másikat. Megálltak egymással szemben, lassú méregetés, halálosan nyugodtnak látszó mozdulatok, Willow megszólalt, hangja nem árulkodott arról, amit Caligo érzékelt, szíve zakatolásáról:

-         Nem árultalak el, úgy nem, ahogy hiszed.

-         Tudom. – Ajkaik szinte hajszálnyira voltak egymástól, de a vámpír szája tovább vándorolt a nyakára. Tenyere Willow hátára simult, a másik lány feje a vállába fúródott, a karjába kapaszkodott.

-         Kérlek, tégy vámpírrá, én nem akarok a két világ közt élni. Nem bírom már, ha nem teszed inkább ölj meg. – hallotta a morgást, felvette vámpír arcát, érezte a leheletét a nyakán. Majd egy csüggedt sóhajt, a vámpír kibontakozott az ölelésből.

-         Nem tudom megtenni.

-         Miért? – Willow sírt, Caligo hangjában bujkált valami játékosság:

-         Mert szeretsz élni.

-         Nem! Én nem…

-         Juliette, lánykoromban Beaulieu, később Châto…

-         Francia vagy?

-         Igen… ne mond, hogy szeretsz.

-         Akkor mit mondjak? – Caligo egy ügyetlen mozdulattal megtörölte a Willow arcát.

-         Semmit – hátat fordított és elindult, terve volt, hogy eltűnik a városból, és visszatér 30 éve múlva, ha a lány már halott – a szerelmes vámpír esendő. Willow utána szólt:

-         Mit mondtál? – újra elé lépett, Caligo nem nézett a szemébe, Willownak eszébe jutott, első beszélgetésükkor nem tudta eldönteni, alacsony, vagy magas. Most nagyon kicsinek tűnt, főleg, hogy kicsit dadogott:

-         A szerelmes vámpír esendő… - már minden mindegy volt, megcsókolta, minden várakozást felülmúlt, tökéletes, gyönyörű… túl gyorsan vége lett. Caligo nevetve bújt ki Willow karjaiból.

-         Köszönöm boszorkány, megszabadítottál egy átoktól.

-         Hogyan?

-         Egy csók, amikor szeretek és szeretnek. Látod, ez is mutatja, sosem hazudtam. Willow, szeretlek, de ez nem ment már meg semmitől. Már nincs benne szánalom, már megölhetem a vadászt. Az életem olyan lehet, mint 100 éve. Újra könyveket írnak majd rólam! Újra az Éj királynője lehetek. Megölöm a legjobb barátnődet… - közelebb lépett – Velem tartasz? Már gonosszá tudlak tenni…

-         Nem teheted! – Willowban elszabadult valami, megcsókolta Caligot, aki érezte, hogy gonoszság áramlik át rajta, nem a sajátja. Félelmetes volt, amikor először érezte milyen erős a lány, az is kisebb volt, mint most, ezt nem képzete. Willow keze a nyakára fonódott:

-         Én jóvá tudlak tenni! – Valami végig égette a vámpírt, a mellkasában megállapodott, lepörgött előtte egy élet, gonosznak látta magát. Minden arc, minden csepp vér tovább égette a lelkét, halkan megkérdezte az újra jó Willowtól:

-         Nagyon fog fájni igaz?

-         A lelked? Igen…

-         Nem akarom…

-         Szeretsz jó lenni… - abbamaradt a fény, Caligo Willow karjaiba esett, és sírt. Iszonyú volt, fájt minden, amit tett a halálok. Willow nyugtatta, de érezte, ezt tönkre tette, nem lett volna megoldás, ha ő lenne vámpír, de az se lett az, hogy lett lelke. Ha magához tér, még szerethetik egymást, de egy ember és egy vámpír csak, jóként és rosszként egészítheti ki egymást.

Egy oldalon… lehet… nem tudom… hogy van-e még jövőjük, fogalmam nincs. Mindenki döntse el maga, én tudom, hogy Caligo ott az éjszaka Willow karjaiban, önmagától szenvedve boldog volt… talán, tényleg örökre boldogok lesznek…