Caligo a kriptája felé szaladt, idegesítették a sebek, amiket az arcába kapott, de nem fájlalta túlságosan. Az is zavarta, hogy Buffy most azt hiszi jobb nála, ezt még párszor végig kell majd hallgatnia. Nem verhette félholtra Willow szeme előtt a legjobb barátnőjét. A másik ok, hogy félt Buffy többet látott, mint kéne, ha látta az ölelést, Willow bajban lesz, de így tényleg csak egy gonosz vámpír látott. Tudta, hogy a boszorkány követi, lassított, mikor mögé állt megfordult, Willow halkan felsikított:

-         Megijesztettél!

-         Igen, csupa véres vámpír arccal elég rémisztő lehetek, bocsánat. – megrázta a fejét, és visszaalakult emberré, de a vér rajta maradt.

-         Miért engedted, hogy Buffy legyőzzön?

-         Nem hagytam, ő volt a jobb. – Willow felhúzta a szemöldökét, mint mikor ő hazudott a Bronzeban – Véres pokol, te mindent tudsz boszorka?

-         Nem mindent, mi az igazi neved?

-         Nem tartozik rád – majd elindult hazafele, Willow érezte érzékeny pontra tapintott.

-         Hova megyünk?

-         El kell látnom a sebeim, a kriptámba. Kövess! – és azt tette, érdekelte, hol lakik a vámpír, biztos sötét, erőt sugárzó, titokzatos, gyönyörű hely lesz, mint ő maga. Caligo megállt egy nagyobb sírhely előtt, megköszörülte a torkát:

-         Kicsit rendetlenség honol. – kitárta az ajtót Willow nagyot csalódott, a berendezés egy asztal rajta pár papíros, pár ruha szerteszét dobálva a padlón, egy-két ülőalkalmatosságnak ledobált szivacs, pár gyertya, és egy ágy. Willow igyekezett tekintetével kerülni ezt a berendezési tárgyat, de Caligo elindult felé. Az ágy alól egy dobozt húzott elő, egy rongyot és egy üveget vett ki belőle, valószínű alkohol volt, hogy kitisztítsa a sebeit. Leült az ágyra és benedvesítette a rongyot. Nagyot sóhajtott és nekiállta a sebeit mosni, elsőre felsikított. Willow meglepődött és közelebb ment:

-         Add ide a rongyot, majd én megcsinálom.

-         Nem!

-         Te hisztizel – nevetett Willow

-         Persze, hogy hisztizek, lány vagyok, és fáj.

-         Megcsinálom én, nem fog fájni, ígérem.

-         Nem kell, az ember egy idő után beletanul.

-         Mikor kellett utoljára sebet tisztítanod?

-         103 éve, pontosan emlékszem. – elfintorodott, és odaadta a rongyot, összeértek az ujjaik, ez volt az első eset, hogy bőr bőrrel érintkezett, szinte átvillámlott rajtuk. A vámpírlány elfordította a fejét, mintha a történetet keresné valahol – Spikevel már megromlott a kapcsolatunk, néha verekedtünk, néha szeretkeztünk, a kettő között ritka volt az éles átmenet, akkor szereztem az utolsó sebem, nem marad heg utána, de azóta, senkinek sem sikerült megvernie.

-         Szép… - Willow rámosolygott, a másik lány felszisszent, mikor a ruha hozzáért, majd mosolyt erőletett ő is az arcára, mindketten tudták, mi jönne, ha mindketten emberek lennének. Talán ez volt a legizgalmasabb, a más világ, hogy tudták, hogy soha, és remélték, hogy csak idő kérdése. Erősen csók-time volt, Caligo megfogta Willow kezét és eltolta magától.

-         Nincs erre valami varázslat?

-         Hát begyógyíthatom, de lehet, hogy gonosz leszek, és el akarom majd pusztítani a világot…

-         Nem a sebre értettem, az begyógyul, bár lehet, hogy az lenne, a legjobb, ha te is gonosz lennél. – egy pillanatra még találkozott a tekintetük, aztán nem mertek egymás szemébe nézni, a boszorkánynak is megfordult a fejében már, hogy elengedi az erejét, aztán rájött, a vámpír pont azt szereti benne, hogy jó, hogy ember.

-         Nincs… Ez meg kell oldanunk.

-         De ne ma, kel fel a nap, alvásra van szükségem, már nem tudok gondolkozni, pedig most szükség van, az önkontrolomra, hülyeség, hogy csak a pasik játsszák a nagy macsót, aki udvariasan nem próbálkoznak, amíg a másik lány nem biztos benne.

-         Jó lenne itt aludni…

-         A barátaid – a szó kiejtésében semmi cinizmus nem volt – keresnének, és nem szeretnék nappal egy vadászt a lakásomon. A kripta…

-         Titok, tudom, bízz bennem.

-         Hiszek benned, ha te nem is hiszel magadban, boszorkány. – felállt az ágyról és az ajtóhoz ment, Willow nem sértődött meg, követte. Caligo érezte az illatát, ahogy elment mellette, tiszta volt, és nyugodt. Visszament a kriptába, és lefeküdt aludni, évek óta először, nem a múltját álmodta újra, Willowval állt a napfényben.

Buffy másnap reggel önbizalommal telve mászkált a temetőben, úgy gondolta meg kell találnia a vámpír. Sérült, meg tudja ölni, ő a vadász. Egy nagyobb fajta kriptát látott, rejtett helyen volt. Biztos benne, csak ott lehet az áldozata, óvatosan nyitott be, csak résnyire, bebújt a résen a vámpírlány mosolyogva aludt. Milyen emberi ilyenkor, gondolta, majd elővette a karót, viszlát suttogta és szúrásra emelte. Caligo kinyitotta a szemét, oldalra fordult és leesett az ágyról.

-         Francba! – rázta meg a fejét Buffy.

-         Honnan tudtad, hogy itt lakom?

-         Nem mindegy… - és Buffy támadott, sarokba szorította Caligot, mert nem mozoghatott túl sokat az ajtón beáramló napfény miatt. Buffy elkeseredetten támadott, Caligo tudta, most már félholtra verheti, nem akadályozza meg a szíve. Caligo mosolyogva tért ki, fölényes mosoly volt, olyan, mint mikor először győzte le. Egy ütéssel a földre küldte a vadászt, majd leült.

-         Még egy ütés és meghalsz, sajnos, nem üthetek többet. De itt ülök és végignézem a halálod.

-         Azt már nem! – Buffy minden erejét összeszedve felállt, és elsétált, nem tudott egyenesen menni, minden tagja sajgott, valahogy hazajutott. Gilesék ápolásba vették. Caligo a padlón ülve ennyit dünnyögött:

-         Willow elárult, a boszorkány halott…