Spike egy ideig hallgatózott a kriptájának ajtajánál. Valami nem volt rendben, furcsa szagot érzett, járt ott valaki. Nem tudta mi vár rá, ezért óvatosan nyomta be a nehéz ajtót, s a falhoz simulva lépett be. Teljesen szokványos csend volt, csak valami apró zaj zavart bele a képbe. Spike hallgatózott, nem értette, mi ez a hang,  mintha ismerős lenne…de mégsem. Egyre biztosabb volt benne, hogy valaki, vagy valami van a kriptájában. Nem értette ugyan, hogy hova bújhatott a titokzatos jövevény, mivel a kicsiny kripta nem volt túl alkalmas bújócskát játszadozni. Hirtelen átfutott fején, hogy talán Buffy…hogy megint láthatatlan. Erre a gondolatra, halvány emlékképként jutott eszébe, amikor a láthatatlan lány kacéran harapdálta nyakát, s csókolgatta tarkóját, miközben Xander kioktatta a nőkről.

Ekkor valami fura hang ütötte meg fülét, hirtelen védekező állásba vágta magát. S ahogy hátraarcot vett megakadt a szeme valamin.

-Mi?! Ne!!!- szakadt fel belőle egy apró kiáltás.

Lassan közelebb sétált a fotelje mögé rejtett ki csomaghoz. El is feledkezett róla, hogy az előbb felvette vámpírarcát, s így nem is csoda, hogy megrémítette az apró jövevényt. Buta arccal nézett bele a kis kipárnázott kosárba. Egy apró baba rugdalózott benne, majd amikor meglátta a fölé hajoló démoni arcot, apró szája lebiggyedt, s egy másodperc törtrésze alatt akkora ’OÁ’-zásban tört ki, hogy Spike öntudatlanul kapkodni kezdett. Sértette a fülét ez az éles kellemetlen hang.

-Véres pokol! Fogd be!! Mi ez?? Ez valami vicc??? -kérdezte csak úgy bele a levegőbe. Majd újra a kis csomagra bámult, a baba feje kezdett bevörösödni mialatt teli torokból sírt

-Mi a…???Mit csináljak veled? Véres pokol, hagyd abba!!! -idegesen kiáltott fel, amire a kisbaba elhallgatott, megszeppenve nézett, majd újra sírásban tört ki.

-Jól van, jól van…láttam már ilyet. Igen. Egy egész évszázadnyi tudásom van, ok, menni fog…-lehajolt, s két kezével felemelte a babát, karjait teljesen kinyújtva tartotta. Az apróság úgy lógott a levegőben mint egy kis zsák.

-Miért sírsz még mindig?- kérdezte már szinte könyörgő hangon a vámpír. -Ez nem igaz, mit akarsz? Figyelj. -hirtelen hintáztatni kezdte előre-hátra a jövevényt, ám ez sem tűnt nyerő ötletnek.

Spike próbált gügyögő hangokat kiadni, ahogy a nők szokták, legalábbis voltak ilyen emlékei. Egy cseppet furán érezte magát, majd látva, hogy ez sem használ, lassan odasétált a fotelhez, közben még mindig úgy tartotta a kisbabát, akár egy fertőző valamit, messze elnyújtotta magától. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, hátradőlt, majd bizonytalanul magához vonta a babát, elfektette mellkasán, ő maga is meglepődött rajta, milyen természetesen foglal helyet ott a kicsi. Egy kezével ösztönösen tartotta az apró fejét, másikkal pedig biztosan ölelte magához. Meglepetésére hamarosan abbamaradt a sírás. A kisbaba pár perc alatt álomba merült, Spike csak nézegette az apró kezecskét, amely erősen kapaszkodott a vámpír egyik ujjába. A kis mellkasa ritmusosan emelkedett -süllyedt, ahogy lélegzett. Spike i lélegezni kezdett, azt gondolta talán jobb lesz így a babának.

Legalább egy órát ült így ámulva nézve az apróságot, amikor észbe kapott. Ez így nem maradhat. Valamit tenni kell. Szólnia kell Buffyéknak. De hogy? Itt nem hagyhatja…De mi lesz ha….?

Véres pokol!-gondolta- Kellet ez nekem! Nem mert megszólalni, még pisszenni sem. Csak nézte, nézte azt az apró csomagnyi csodát, akinek a kis szíve ott dobogott az ő rég megkérgesedett szíve felett