Mese három felvonásban

- Várj Willow! – mondta Buffy kedvesen – én akarom csinálni.

- Menni fog? – kérdezte aggódva Will.

- Ha segítesz.

Buffy az ágy szélén ült, hosszú szőke haja az arcába omlott ahogy lehorgasztotta a fejét. A kezében pihenő amulettet nézte, ahogy a gyenge fényt ragyogva megtöri. Ismerte már a kicsi ékszer mindin apró vonását, csodáját, hiszen nagyon régóta viselte a szíve felett. Vele volt a legboldogabb napokon, és belőle merített erőt a legnehezebbeken. Sokat jelntett neki az élettelen, hideg csillogása, legalábbis úgy tűnt. Valójában tudta, hogy több lakik benne.

Buffy most óvatosan levette a nyakéket, és a földre helyezte, messzire a bútoroktól, nehogy megzavarják. Felkészült.

Néhány pillanat múlva Willowra bólintott, jelezve, hogy kezdhetik. Buffy a földre térdelt, míg a boszorkány rímes szónoklatba kezdett, gyönyörűnek hatottak a latin szavak, mintha csak egy dal lett volna. Sokáig nem történt semmi, de eközben a nagy semmi közben Buffy lassan elfeledte környezetét, nem is hallotta már Willow hangját. Valahol egész máshol volt, félszegen-ijedten nézett körül a kozmikus tarka ürességben. Keresett.

Aztán a földre dőlt, fáradtan és remegve.

De nem egyedül.

A szobát átható sárga fény töltötte meg, amely mindent körülvett, majd aztán csendesen elenyészett a légtérben, ajándékát maga mögött hagyva.

Ájult, öntudatlan és majdnem halott volt, de ott feküdt a földön, teljes valójában, láthatóan, megérinthetően.

Spike visszatért.

Buffy bár hihetetlenül álmos volt, de most nem akart aludni. Az ágy mellett ült, és egy percre sem tévesztette szem elől az előtte fekvő, csendesen alvó Spike-ot. Olyan régóta várt erre… újra látni a kedves arcot, a finom, íves ajkakat, a rövid, szőke hajat, és a gyönyörű kék szemeket, melyeket most ugyan nem láthatott, de tökéletesen emlékezett rá, az agyába véste az idők végezetéig. Itt volt előtte, visszahozta, mostmár nem veheti el tőle senki és semmi. Olyan végtelen volt az öröme, hogy szinte eszébe se jutott, vajon helyesen cselekedett-e.

Spike pillái hirtelen megrebbentek, remegés futott végig az egész testén, majd megmozdult. Kinyitotta a szemeit.

- Buffy… - hangzott fel az első szava, melegen, kedvesen.

- Spike! – válaszolt rá a lány – Hogy érzed magad? – kérdezte idegesen.

- Bizonytalanul – mondta őszintén Spike – Bánt a gravitázió… a fény… ez… fáj! Az előbb még… jó volt.

Buffy mintha megrémült volna e szavak hallatán, a fejéhez kapott, és sírni kezdett, úgy mint rég, mint egy kislány.

- Ne sírj! – mondta ijedten Spike.

- Ne… ne haragudj! – szakadt ki Buffyból – Nem kellett volna… tudom, hogy fáj… nekem is fájt. Önző vagyok. Halott voltál igaz? Visszahoztalak… ahogy velem is tették… na haragudj rám, kérlek. Azt hittem, hogy szenvedsz. Azt hittem, hogy rab vagy!

- Buffy, ne sírj! – ült föl Spike – Boldog vagyok. Rab voltam, a bűntudatom rabja. Ketrecem rácsai voltak a könnycseppek, melyeket én fakasztottam, a halálos sikolyok, amiket én okoztam. Hiszen… gyilkos vagyok. De mostmár nem – Spike mosolygott – Azt hittem, ha meghalok majd a pokol tüzén égek, és hallgathatom örökkön az általam meggyilkolt ártatlanok megvető nevetését… valahol a kárhozatban. Ne sírj Buffy, hogy haragudnék, már ők sem haragszanak rám. Mind megbocsájtottak, mosolyognak és szeretnek. Már nem vagyok gyilkos, már nem félek meghalni. És nem félek élni sem.

Spike addig símogatta Buffy selymes, szőke haját, míg a lány könnyei lassanként felszáradtak.

Buffy felriadt, és tágra nyitotta szemeit. Hirtelen azt sem tudta, hogy hol van, aztán rájött, biztosan ő is elszenderült míg a pihenő Spike-ot nézte. De most üres ágyra tekintett – Hová tűnt Spike? Buffy ijedten ugrott fel, első gondolata az volt, hogy nem veszítheti el őt mégegyszer.

- Spike! – szólította eltűnt kedvesét.

Aztán meglátta, a férfi körvonalai homályos rajzolódtak ki az ajtóban. Hosszú fekete bőrkabát, mint a denevér. A régi Spike.

- Itt vagyok Buffy – szólt kedvesen – Nem akartalak felkelteni. Gyere, mutatok valamit!

Buffyhoz sétáltés kezét nyújtva felsegítette a lányt. Szinte húzta maga után, egészen a kijárat elé. Hirtelen, nagy lendülettel tárta ki az ajtót. Megcsapta őket a hűvös szellő.

- Spike! – kiáltott Buffy féltőn, majd félelme mély csodálkodásba csapott át. Spike mosolyogva állt a hajnal gyenge napjának sugarában.

- Látod? – kérdezte szinte ragyogva Spike. Kilépett a házból, fejét az ég felé emelte, ahogy a reggeli fény melegen cirógatja az arcát. Aztán kinyitotta a szemeit. Leplezetlen ámulattal, enyhén hunyorogva a túl sok fénytől, nézte a sárgásvörösben úszó felkelő napot.

- Soha nem láttam még semmit, ami ilyen gyönyörű lett volna – mondta áhitattal, majd csillogó szemekkel Buffyra nézett – vagy talán csak egyvalamit.

Lágyan megölelte Buffyt, majd táncolni kezdett, lassan, érzelemmel telve. Néhány mozdulat után Buffy is ráérzett az ütemre, és szorosan Spike mellkasához bújt, minden porcikájával érezni akarta a másik testet, hogy tartozik valakihez, eggyé akart válni vele, lélek a lélekkel. Valami olyan zenére táncoltak a néma napfelkelte fényeiben, amelyet csak ők hallottak. Az ő daluk volt, megteremtették a pillantásokkal, érintésekkel, szerelemmel, a szívükkel.

- Spike? – húzodott ki Buffy az ölelésből – Hiszen… - nem merte befejezni a mondatot, ehelyett kezét finoman Spike mellkasára helyezte.

- Dobog a szívem- mondta Spike – Hallod? Érzed?

Spike megtorpant, lehunyta szemeit, és mozdulatlanul állt, hogy egy pillanatát se hagyja ki az érzéseknek… a szíve hangosan, biztosan lüktetett, és megindította a megfáradt testben a vért, amely most száguldott Spike ereiben, bizsergést és forróságot hagyva maga után. Spike szinte érezte a levegő frissességét, édes zamatát ahogy a tüdeje megtelt oxigénnel, majd újra kiürüt, hogy aztán megint megteljen.

A halott tesz visszafogadta az élet körforgását.

Spike pedig mindennél jobban akarta érezni, hogy a teste életre kel, mintha újra megszületne. És ezt csak egyvalakivel akarta megosztani, a lánnyal, akit szeret. Buffyval. A karjai közt tartotta a lányt, és nem ersztette szemei bűvköréből.

- Attól félek, hogy csak álmodok – sóhajtotta érzelemmel Spike.

- Én is – válaszolta Buffy – és hogy amikor felébredek újra magányos leszek. Ugye sosem hagysz többé egyedül?

- Itt vagyok veled – Spike mosolygott – És te is itt vagy, ugye? Mostmár mindig így lesz, ha te is akarod.

- Amíg… meg nem halunk – mondta lassan Buffy.

- És azután… együtt leszünk majd… Sohaországban… vagy nevezd ahogy akarod.

- Spike, szeretlek – mondta Buffy szerelmesen.

- Én is szeretlek – válaszolta rá Spike új szíve minden szeretetével.