Írásai : You aren't Angel... and never will be |
You aren't Angel... and never will be
2005.03.12. 07:18
Megjegyzések 1: Kissé nagyon érzelgős lett, és kissé elvont.
Megjegyzések 2: A 7. szezonban, a csata előtt játszódik, de nem garantálom, hogy mindenhol egyezik a történettel.(tina)
A napot már félig eltakarta a Sunnydale városa melletti kicsiny dombtető, narancssárgás fénybe vonva a tájat. Az ismeretlennek első ránézésre békés településnek tűnhetett a város. Az utcákon egy lélek sem járt, azt a látszatott keltve, hogy már mindenki nyugovóra tért. A házak kicsik és végtelenül barátságosak voltak, bájos, barna fakerítésekkel és piros háztetőkkel. Egy arra tévedő idegen talán a világ legbékésebb városának mondta volna.
Ám a látszat csal.
Megdöbbentő, hogy olykor mennyire.
Ugyanis a Sunnydale-i Gimnázium pincéjében, egy díszes pecsét alatt a Pokol kapuja foglalt helyet. Az utcák ürességének, pedig az az egyszerű oka volt, hogy senki nem tartózkodott a városban. Mindenki elmenekült a világvége elől. Pontosabban majdnem mindenki. Egy házból, melynek postaládáján a ’Summers’ felirat díszelgett, mintha fény szűrődött volna ki…
Spike vékony ujjai békésen játszadoztak a mellette egyenletesen szuszogó Buffy hajtincseivel. Gondolatai szüntelen a közelgő csata körül forogtak. Tudta, hogy az általa oly nagyon szeretett lányt nem kell féltenie, nincs az a világvége, amit a vadász ne élne túl. De mégis féltette, nagyon is.
Mondják, hogy mikor veszély fenyeget, az ember átgondolja életét, legszebb és legfájdalmasabb pillanatait annak a röpke időnek, amit a földön töltött. Nos, ez a vámpírokkal sincsen másképp. Főleg azokkal, akiknek van mit veszteniük, s Spike az alvó Buffyt nézve biztosan állíthatta, hogy neki van mit vesztenie.
Nem szeretett nosztalgiázni, de valami mégis arra késztette, hogy átgondolja miért is élt, mit is tett. Gondolatai Drusilla-ra terelődtek, majd Angel-re. Arcán egy mélységes keserűséggel átitatott gúnyos mosoly tűnt fel élete céljára gondolva. Több mint száz év, és ő semmi mást nem tett, csak Angelt utánozta. Minden erejével arra törekedett, hogy legyen eléggé olyan, mint ő.
Amikor Angel gonosz volt, ő is az volt. Arra törekedett, hogy kegyetlenebb legyen, hogy érzéketlenebb legyen. És hogy miért? Drusilla miatt. Szerette Dru-t, amennyire csak egy vámpír szerethet. És mindig látta a szemeiben felcsillanó örömöt, ha Angel szóba került. Mindig hallotta azt az alázatos hanglejtést, amit a lány csak Angelnek tartogatott. Ő soha nem kapott akkora megbecsülést, még akkor sem, amikor a másik vámpír akaratán kívül bár, de lelket kapott, s átállt a vadász oldalára, akibe beleszeretett.
Spike hihetetlen elégtételt érzett, amikor segített Buffynak elkapni az árulót, ezzel önmaga is árulóvá válva.
Mert hiába, árulót elárulni is árulás.
De leginkább Drusilla-t árulta el, aki túlságosan is kötődött Angelus-hoz. Akkor és ott megmozdult benne valami, valami a vadász iránt. Ő nem jött rá, de Dru-nak csakhamar feltűnt, s ez hozzáadódva ahhoz, hogy segített Buffynak elégnek bizonyult arra, hogy a vámpírlány kidobja.
Nem tartozott többé senkihez, és semmihez. Egyedül volt, s ez nagyon megviselte. Talán ezért is, na meg a chip miatt is, de ő is átállt, ő is ’jó’ lett. És… ő is beleszeretett a vadászba. És ő is lelket szerzett…
A lélek kegyetlen dolog, s a legkegyetlenebb része a lelkiismeret.
Nincs még egy hozzá fogható.
Olyan, akár egy élősködő, aki a te fájdalmadból táplálkozik.
Veled van nappal, de éjszaka sem hagy pihenni.
Spike-nak kellett egy kis idő, hogy megszokja. Korábbi áldozatai szüntelen kísértették, s kísérteni fogják míg a halál véget nem vet nekik. De ki tudja, talán még a pokolba is elkísérik, talán ők lesznek ketrecének őrei.
De megszokta.
Megszokta a mindig visszatérő hangokat, a segélykiáltásokat.
Megszokta az arcokat, amik mindig kirajzolódtak előtte, ha lecsukta szemeit.
Megszokta a szempárokat, amik mindig figyelték, bármerre is menjen.
És mindezt miért? A vadászért.
A sors fintora, hogy Buffy mindig is Angelus-t szerette.
Mert a sors kiszámíthatatlan, s mégis vannak benne állandóan visszatérő személyek, akiktől sosem szabadulsz. Mint Angel.
Innentől kezdve a ’legyek olyan rossz’ törekvést felváltotta a ’legyek olyan jó’, és persze az utána következő elmaradhatatlan befejezés, ami végigkísérte életét: ’…mint Angel’. Hogy legyen elég kedves, elég emberi… Persze sosem sikerült neki, mert ő sosem lehet elég jó. Ha valamit, hát ezt megtanulta az évek folyamán. Ő maximum csak alkalmas lehet. Tudta, Buffy őt sosem fogja annyira szeretni, mint a riválisát, de valahol legmélyen még mindig reménykedett benne.
Mert a remény szintén kegyetlen dolog, ami bár lélek nélkül is képes fájdalmat előidézni, mégis, ha együtt vannak összekulcsolják kezeiket, s nagyobb csalódásokat okoznak, mint bármi más.
A remény olyan, mint egy borús, kietlen vidéken egyetlen napsugár, ami olykor-olykor lágyan megcirógatja az arcod, csak hogy aztán eltűnhessen, s ismét egyedül maradj a sötétben.
S mégis szükség van rá.
A remény vékony, erőteljes ujjainak szorítása nélkül az a lélekben lakozó igen kevés jó hangos koppanással esne le valahova igazán mélyre, ahonnan talán soha többé nem merészkedne elő. És nem maradna más, csak az összes rossz.
Mert a remény tartja az összes jót a lélekben. És ez az összes jó, egyetlen, mégis annál fontosabb dolog, az, amiért ezen a földön élni érdemes.
A szeretet.
Szeretni lélek nélkül is lehet, a szeretet ott van a vámpírokban is, a vérükben. Csak lélek nélkül nem lehet érezni a fontosságát, fájdalom nélkül senki nem értékelik eléggé a jót, márpedig lélek nélkül nincs fájdalom. A szeretet törékeny, apró kis labdává áll össze, amint a testbe lélek kerül.
A szeretet jó és rossz is, mégis, nélküle egy ember képtelen élni.
És a remény összes tartó-ujjacskájára szükség van, amikor a szeretet szerelemre vált, s viszonzatlan marad.
És Spike szerelmes volt Buffyba, aki bár sosem mondta, Angelt szerette. Elárulták a mozdulatai, a tekintete.
Vannak olyan fájdalmak, melyeknek kifejezésére nincs elég nagy horderejű szó.
Ez egy ilyen fájdalom.
- Min gondolkodtál?
A vámpír meglepetten nézett Buffyra, akiről észre sem vette, hogy időközben felébredt. Majd mosolyra húzva száját válaszolt:
- Semmin – s valamilyen belső kényszer hatására hozzátette: - szeretlek.
Hosszú ideig néztek egymás szemeibe, s a lány egy kicsit kéve válaszolt:
- Én is szeretlek… - majd elhallgatott
De a hallgatás néha többet mond minden szónál.
A szemek kifejezik azt is, amit az ajkak sosem formáznának meg.
A szemek nem hallgatják el az igazságot, még ha az fájó is.
A szemek mindig őszinték és beszédesek, csak tudni kell bennük olvasni.
Több mint száz év alatt Spike megtanult bennük olvasni. Így most szinte hallotta a mondat soha el nem hangzott befejezését:
- … csak… te nem vagy Angel.
~ End ~
|