Az utca csendes volt és kihalt, ilyen későn már senki nem járkált kint. A
hold is csak sápatagon világított, a csillagok mintha szégyelltek volna a
kis városra tekinteni.
Fojtott zokogás tört fel az egyik kis mellékutcából. Két vámpír állt
vigyorogva egymás mellett. Egy magas férfi és egy vörös hajú nő. Vad
szemekkel mustrálták a sarokba szorított rettegő lányt. A fiatal
barnahajú diáklány már nem tudott megszólalni, könnyei keserűen
peregtek, rimánkodva nézett a két vérszívóra, tudta, hogy sikítani
teljesen felesleges, egy lélek sincs, aki meghallhatná. Várta a sorsát.
Hallott már effajta történeteket, de soha nem gondolta, hogy vele is
megeshet. Minidig kínosan ügyelt rá, hogy sötétedés előtt hazaérjen. Ez
volt élete legszebb éjszakája, és így kell végződnie. Élete első csókja,
az első fiú, akit megszeretett, az első jóleső összebújás, még érezte
tenyerén a fiú kezének érintését, azt az érintést, amitől az összes
idegszála megfeszült, amitől a szíve úgy dobogott, hogy majd
kiszakította a mellkasát. A lány nem bírt tovább gondolkodni, lassan
összecsuklott, a falnak dőlt és a nyirkos földre rogyott.
-Hé, hé, mit csinálsz?! -ugrott oda az egyik vámpír. Felállított a földről a
lányt , a falhoz nyomta és pofozgatni kezdte, amíg magához nem tért. -
Ébredj kislány, nem fogod itt elrontani a játékunkat! A lány undorodva
hajtotta félre remegő arcát, ám a vámpírt ez ingerelte, két kezével
megtépte a lány magasan záródó pulóverét, majd a nyakára hajolt és
durva mozdulattal végignyalta a fehér bőrt.
Ekkor a másik vámpír idegesen rántotta félre párját.
-Xander, drágám. Mit művelsz?! -választ sem várva a kérdésre a falhoz
lökte a vámpírt s a tehetetlenül síró lány mellett szenvedélyesen
csókolta párját. Egy pillanatra felnézett, a lány fele fordult, éles
körmével felszakította arcának bőrét ,s a kiserkenő vért egy gyors
mozdulattal lenyalta, majd kedvese szájába csókolt. Kéjesen simogatták
egymást, s közben a lány minden erejét összeszedve futásnak eredt.
-Willow, szívem, hát ezt akartad? Nézd meg, hova lett a vacsora.
-Nem érdekel! -jelentette ki a vámpírlány dacosan, majd látva ,hogy
kedvesét kínosan érinti az elszalasztott áldozat, futásnak eredt ,s
három hosszú ugrással a lány előtt termett. -Ugyan, ugyan. Hova sietsz?
-Kérem, kérem...-rimánkodott a lány teljesen feleslegesen. A Willow-nak
nevezett vámpír egy csípős ütéssel elhallgattatta áldozatát, majd
visszacipelte Xandernek.
A tétován álldogáló vámpír ismét a falhoz szorította a remegő lányt, s
nyakát szagolgatva kérdezte.
-Hogy hívnak? Azt kérdeztem hogy hívnak?!
-Cor...Cordel...Cordelia –nyöszörögte a lány, s már csak azért
imádkozott, hogy hamar vége legyen.
-Cordelia. Szóval Cordy. Micsoda édes kis név. Te is egy édes kis falat
vagy, tudod? –itt belesimított a hosszú barna hajába, s felvette
vámpírarcát, heves mozdulattal harapott bele nyakának lágy húsába,
majd egyre vadabbul tépte, csak szívta , szívta a vért. A lány szemei
kitágultak a rémülettől, de még élt. Xander eleresztette ,s őrült
mozdulatokkal magához rántva keringőt imitált a lánnyal, majd élesen
felnevetett. Megállt kedvese előtt, s átnyújtotta neki az áldozatát.
-Tessék, drágám, nem akarsz kicsit te is játszani?- Willow dühös volt,
nem egyszerűen dühös, rettentően mérges, ideges mozdulattal
magához szorított a lányt, harapásra készülődött. Az elkínzott lány
lehunyta szemeit, már csak arra várt, hogy vége legyen, hogy ne érezze
tovább ezeket a mocskos érintéseket, harapásokat magán, hogy
érzéketlenül elterülhessen a földön. Willow hirtelen meggondolta magát,
felnézett Xanderre, s a kérdésre visszakérdezett.
-Akarok-e játszani?- kéjes mosollyal sugdosott a lány fülébe, haját
simogatta, látta hogy ez tetszik párjának, ám ekkor arca megváltozott,
mint egy dacos gyereké. Két kezébe fogta a lány fejét és egy könnyed
mozdulattal eltörte a nyakát.
-Nem. Téged akarlak. Most. Csak veled akarok játszani.-magával
rántotta a földre a másik vámpírt, vad mozdulatokkal hámozta ki
ruháiból, s gonosz mosoly villant arcán, mikor Xander suttogni kezdett:
-Ezt szeretem, ez az én Willow-m.