Willow az ablaknál állt, gyakran nézett kifelé, Buffyt várta, aki ilyenkor még vadászik. Elgondolkodott milyen jó lehet vadásznak lenni, hatalmas erővel bírni mások felett. Egy kiválasztottnak minden megbocsátható, talán a gyilkolás is, sőt még ha megbukik matekból, azt is elnézik neki, és ez a lehetőség fenn áll, ha nem érkezik meg gyorsan. Hirtelen csengettek az ajtón, a gondolataiba elmélyedt lány nagyon megijedt, majd elindult ajtót nyitni, de mikor meglátta ki áll az ott, majdnem elájult. Önmaga, illetve jobban megnézve vámpír alteregója, megszólalt:

-         Kislány, te most velem jössz!

-         És ha nem, - hangja kevésbé volt határozott, mint gondolta – úgysem jöhetsz be hanem hívlak! Ezt elfelejtetted, igaz? – a vámpír elmosolyodott,míg eddig az ajtófélfának dőlt, most előre lendült, és belépett.

-         Te meg azt felejtetted el – ekkor már ujjai rá hajlottak Willow nyakára – hogy én te vagyok, ha ez a ház a tied az enyém is.

-         Hova megyünk? – kérdezte a szorongatott lány, úgy gondolta, ha nem ölte meg eddig akkor ezután se fogja.

-         Okos kislány, gyere, de vegyél kabátot nem akarom, hogy megfázz! Ja és még valami ne beszélj, unalmas vagy!

-         Ha ezeket betartom, nem eszel meg?

-         Azt mondtam ne beszélj! Nem ígérek semmit! – majd elindultak, Willow most másodszor találkozott vámpír önmagával, mint legutóbb, most is megdöbbent. Ez a határozott, gyönyörű nő valahol benne él? Lehetetlen, a vámpír ő mindig tudja mit akar, Willow még a zoknit is csak kínlódások árán tudja kiválasztani. Hirtelen rátört a vágy, hogy olyan legyen, és bár nem tudhatta,de a vámpír elmosolyodott, tudta min gondolkozik Willow. Érezte, és ez volt a terve, nem volt célja a sétának, csak, hogy rájöjjön, hol a helye. Nem megölni akarta, újjáéleszteni, szegény lány reménytelen volt, gyenge, szelíd, egy lúzer! Soha nem fog semmi maradandót alkotni, világelpusztítani, embert ölni, csak ha megmutatja neki az utat, és a kis Willow fogékony erre az útra. Megállt, a Willow neki ütközött.

-         Itt vagyunk – mosolyodott el a vámpír

-         De hol van az az itt? – reménykedve kérdezte, hisz szörnyű előérzetei támadtak

-         Pssszt, ne most, ne beszélj, – és szelíden elsöpörte a nyakából a haját, – légy nyugodt - és felvette ocsmány arcát. Majd tovább suttogott a fülébe – vigyázok rád. Élhetetlen vagy, ezért megöllek, de ne remegj, nem fog fájni, utána pedig csatlakozol hozzám.

-         És ha én szeretnék még élni? – de már nem volt kedve visszakozni, csak erre az erőtlen próbálkozásra futotta erejéből.

-         Nem akarsz – suttogta. Willow lehunyta szemét és várta a fájdalmat, bízott a vámpírban akár önmagában, hisz gyakorlatilag önmaga volt. A fájdalom elmaradt, helyette egy tárgy suhanását hallotta a levegőben, és a varázs megszűnt.

-         Jól vagy? – felismerte barátnőjét Buffyt – nem találtalak otthon, ezért keresni kezdtelek, de hála az égnek időben érkeztem! – akit megöltem…

-         Igen, a vámpírénem volt. Fura… - Willow végig gondolta, Buffy a halálból hozta vissza, egyszer még vissza fogja neki adni, megígérte magának – de mindegy, haza megyünk matekozni?

-         Igen , a gyökfüggvényt kéne elmagyarázni, illetve… - és minden visszatért a megszokott mederbe Sunnydaleben.