Lassan, túl lassan telt az éjszaka. Willow az ágyában feküdt és megint sírt, nem tudott mást csinálni régóta. Amióta Giles Angliába hozta, minden nap csak halállal telt, igen, ez a jó kifejezés. Willow vagy Warren pusztulásával vagy Tara elhullásával foglalkozott, Giles azt mondta, amíg nem tisztítja ki az érzékeit nem kezdhetik meg a tanulás. Varázslat, ez volt az első ötlete, elfejteti magával az utolsó pár napot. Nem merte, valahogy az ereje elbújt remegő testében, könnyeivel együtt kitisztultak a szervezetéből a varázslóhajlamai. Egyedül ennek örült, eldobná magától képességeit, nem kell, hogy gonosz eresarcú főboszi legyen. Ő Will akart lenni, a kislány, aki sírt ha megbántották, és Tarához bújt, ha szomorú volt. Nem akart erős lenni, nem akarta tartani magát, nem akart tisztának látszani, nem akart élni. Zaklatott volt, jobban, mint eddig bármikor. Oz lelépése könnyed depresszió volt ehhez képest. Ez mart, ez égetett, ez fertőzött, ez meg akarta ölni. Giles sokszor ott maradt vele, és nyugtatgatta, de Willow tudta, azért van vele, hogy ne tudja megölni magát. Valahol hálás volt neki ezért, de inkább gyűlölte. Önsajnálatában észre sem vette, reggel lett, az ajtóban megjelent egy fehérhajú asszony:

-         Willow, kérlek gyere velem. – kimászott az ágyból, a tükörbe nézett és grimaszt vágott, szóval így néz ki, vörös karikás szemek, szétálló fénytelen haj, vértelen ajkak, smink nélkül eljátszhatta volna Drakulinát. Felöltözött, ruhák között, amiket Giles hozott neki, rátalált egy idegen öltözetre, egy gyönyörű fehér lepel. Ránézett az ajtóban álló kovenre:

-         Ez az enyém?

-         Igen, kérlek vedd fel. – kicsit később kimentek az épületből egy rétre, jó pár asszony ült ott, Willow agyáig nagy nehezen eljutott rá várnak, és valahol érezte, hogy ezek a nők gyönyörűek. A kísérője középre terelte, elmutogatta, hogy üljön le. Mindenki rá mosolygott, biztonságban érezte magát, nagydologra készült. Giles messziről intett neki, „nem jöhet közelebb” gondolta Willow, akkor elkezdődött a tanítás. A koven tagjai halkan dúdolni kezdtek, Willow pillanatokon belül érzett valamiféle emésztő erőt, maga is dúdolt, érezte a dallamot, teste beleremegett, valami gonoszat észlelt. A hangot egyre hangosabbak lettek, örvénybe vonták őt, saját hangja belemerült a többibe, testét elnyelte egy  kavargás, a dal elviselhetetlen lett. Willow úgy érezte zuhan, keményen landolt, viszont onnantól nem érezte testét, illetve érezte, de nem ott ahol volt, félelmetes érzés kerítette hatalmába. Egy új hangot hallott, nem énekelt, beszélt hozzá, ismerős volt:

-         Ezt akartad, – kemény mondat, mégis lágyan csengett a fülében – hogy erős legyél, vadász akartál lenni mindig, féltékenykedtél Buffyra – Willow levegőt vett – ne tagadd, ismerlek. – egy alak bontakozott ki a sötétből, szív alakú arcát vörös haj szegélyezte, karcsú alakját elegáns, mégis fiatalos ruhadarabok hangsúlyozták, egy boldogabb ő volt.

-         Ki vagy te? –kérdezte gyanakvóan Willow, a hasonmás, vagy talán ő maga elmosolyodott

-         Ugye nagyon közhelyes lenne, ha azt mondanám te vagyok? Így hát kifejtem, a varázserőd vagyok, ami mindig ott volt veled, ami soha, soha nem akart neked ártani, és senki másnak se. A koven elintézte, hogy szembesülj velem, és elfogadj. Barátkozz meg velem Willow, mindig veled leszek.

-         Utállak – jelentett ki Willow. A másik mosolya megváltozott:

-         Erre számítottam – arca erekkel lett megtűzdelve, haja befeketült, mosolya fanatikusan csillant hófehér arcán – adj esélyt, megmutatom milyen lenne a világ, ha teljesen kiengednél. – egy laza intéssel egy másik világba kalauzolta Willowt, aki körbenézett ott. Ott volt… Tarával, boldogok voltak, Angellel és Buffyval sétáltak. Rájuk mosolygott egy másik pár, Willow meglátta bennük Anyát és Xandert, jobb kezükön aranyjegygyűrűvel. Sírhatnékja támadt, fülébe suttogta a hangja:

-         Mindez igaz lehet, kérlek, nem nagy ügy, engedj szabadon – az utolsó szavak inkább egy nyögéshez hasonlítottak. Willow pupillái kitágultak, DarkWillow egy mozdulattal eltüntette a mellőle a barátait:

-         Nee! –sikította, majd sírta Willow – ne…

-         Na válassz! – a varázslat és ők, vagy csak a saját fájdalmad, ami mélyebbre húz lassan, mint maga a halál! – ekkor érzett egy rántást, majd újra a testét, a réten feküdt, halkan dúdoltak körülötte, hirtelen arcához kapott, nem voltak erek, könnyek voltak.

-         Ez mi volt? – tajtékzott a dühtől Giles – azt mondták, nem lehet baja, azt mondták utána meggyógyul, nem hogy újra gonosz lesz – „gonosz” gondolta Willow „szóval újra gonosz lettem” megpróbált gonoszan mosolyogni, de csak a könnyei lettek sűrűbbek.

-         Nem tudhatunk mi sem mindent előre, azt hittük már megérett rá…

-         Azért hoztam ide, hogy újra Willow legyen, hogy a praktikáik segítsenek neki, nem hogy fájdalmat okozzanak neki! Már eleget szenvedett!

-         Nem beszéljen így velünk…- Willowhoz fordult a nő, maga felé fordította az arcát – sajnálom, de ez nagyon kényes dolog...

-         Nincs probléma már tudom mit akarok, újra Willow lenni, visszamenni Buffyékhoz és segíteni nekik véget nem érő harcukban – Giles bele akart vágni – de, ahhoz, hogy segíteni tudjak, szükségem van a varázserőmre, a tiszta varázserőmre. – a kovenhez fordult – hányszor kell még elszenvednem, álmaim elvesztését, hányszor kell megküzdenem önmagammal? – egy másik nő is felállt, megfogta a kezét:

-         Nem tudjuk, nehéz lesz, fájni fog, de a cél közelebb van, mint gondoljuk. – Willow elmosolyodott, a nő meghökkent – vagy talán annál is közelebb.