Hálaadás volt. Először voltak együtt az Első legyőzése óta, de mintha egy évezred telt volna el, mindenki feszesen ügyelt arra mit csinált, semmi baráti hangulat nem volt a Summers-házba. Pedig mindenki eljött: Xander, Willow és Kennedy, még Faith is beugrott egy kis időre, és persze a házigazdák Dawn és Buffy. De csendben ültek várva, hogy valaki megszólaljon, a pulyka érintetlenül feküdt az asztalon, mozdulni se mert senki, nem volt szó, ami el tudja mondani, mit éreznek csak a csend.

-Mindenki arra gondol? Hogy hiányzik? Az életveszély, a harc, hogy együtt legyünk? Újra? Azt hittem, örülni fogok teljes szívből, ha letudom a pokol száját, de nem egész nap unatkozom, és semmi nem köt le!- Kezdte végre Xander

-Végre! Ezen gondolkodom hónapok óta, semmi nem ugyanolyan én se vagyok senki nélkületek! Könyörgöm Vadász vagyok, a harctéren kéne elhullnom nyretsen megint, erre én az unalomba halok bele!- Szőtte tovább Buffy

-Reméltem ha újra összejövünk, jön valami rém és húúúú! Emlékeztek, amikor indiánok támadtak meg minket?- folytatta a boszorkány

-A hálaadások majdnem olyan mozgalmasak, mint Buffy szülinapjai!- Vágta közbe Dawn

- Azért annyiira nem-mosolyodott el Buffy- például, amikor egyszer egy betonfalon átugrottam be, nem önszántamból…

-És Cordélia az egészből annyit vett észre hogy megjelentél…

-…És üvöltött meglepetés!- kedves régi történetek követték egymást, szinte minden halott és élő barátjuk neve felmerült, néha már sírásig fokozták a nevetést, majd elcsendesedtek.

-7 év istenem mintha tegnap lett volna hogy megismertelek benneteket…-sóhajtott fel Willow

-És mintha évezredek teltek volna el azóta hogy nem találkoztunk-fejezte be a mondatot Kennedy

-De mintha mindig itt voltatok volna- érzékenyült el Faith

-Mert mindig itt leszünk- mondta Xander

-Egy-két halál ide vagy oda, mindig együtt...- Buffy

-Talán örökre…de legalább nagyon sokáig- szólt bele végre Dawn

-Barátok- együtt mondták ki a kulcsszót miközben kint esett a hó