Nyár volt, fullasztó kaliforniai nyár, mintha az ember a pokolban állna, pedig  csak a szájánál. Egy szőke lány állt a szakadék szélén, 20 évnél alig idősebb, gyönyörű, erős nő, de sírt, arcát áztatták a könnyek, keserű bánatízű könnyek. Hirtelen összegörnyedt, felemlelte arcát és a mélyedésbe üvöltötte:

-Miért? Miért kínoztál 7 évig és most miért eresztesz, dobsz el? A pokolszájának utolsó vadászát? Ezren vagyunk, a gonosznak nincs esélye, de már gonosz sincs! Meghalt… a gonoszt síratom- keserűen felnevetett, felállt, kislányos, dacosan megtörölte a szemét,  gondolkozott elmenjen, vagy maradjon, mintha 5 éves lenne forgolódott a kocsi és a gödör között, maradás mellett döntött. Mintha hallaná a kráter amit mond, úgy folytatta vádló beszédét-  Minden odaadtam neked, fiatalságom, szerelmem, az életem kétszer is. Mit kaptam érte? Semmit, most cél nélkül ténfergek a világba, ahol segíteni akarok ott terem egy másik vadász, egy fiatalabb, egy aki még élvezi az erejét. Évekig én voltam a vadász…most csak vadász vagyok! Nincs munkám, mert meghaltam, nincs senkim, mert megölted, nincs célom, mert elpusztult, nincs erőm, mert feladtam…csak vadász vagyok egy a sokból. Egy fejezet vagyok a jó és rossz csatájában, egy végig írt fejezett. Ennyi, ha már nem élhetek nélküled, ölj meg! – és újra sírni kezdett, hogy a könnyektől nem látva vagy szándékosan ugrott bele a pokolszájába sosem tudjuk meg… talán nem is érdekes, de így ért véget Buffy Summers élete, harmadszor, végleg…