Miért őrülnek meg az emberek, ha szerelmesek? – gondolkodott el Xander egy napsütéses délutánon, a középiskolás fiú nem igazán volt boldog, sosem értette a lányokat, de mostanában a fiúkat se. – nehogy ár az a srác, 190 magas, 80 kg, és úgy fél a barátnőjétől, mint én csak egy vámpírtól, fagy egy nagy nyálkás démontól. Ott az a másik fiú, még csak nem is helyes, szemüvege van és nagyon gáz haja, mégis odavan érte az a lány, mondjuk a lány csak egy számítógép bolond. Tökéletesek… Az a lány a múlthéten még bakancsban és szegecselt karkötőben, ráadásul orrkarikában múlatta idejét, különböző kocsmákban, most meg… egy miniszoknya és egy átlátszó felső társaságában, magas sarkúban kergeti azt a jóképű focistát. Szánalmas… Vagy az a másik pár, folyamatosan nyáladdzanak, te vagy a tökéletesen nő, te meg a legjobb pasi, szeretlek, én is szeretlek, puszipuszi!…Hányinger! És az összes többi srác Cordy körül legyeskedik…Undorító, legszívesebben, felrúgnám őket, és azt mondanám az én csajom, átölelném, és elmennék ketten valami csodálatos helyre, mondjuk a McDonald’sba… de nem! Miért nem tudunk olyanok lenni, mint az állatok – felcsillant a szeme- mint Faith! Ha minden olyan egyszerű lenne, mint nála. Akarom, elveszem az enyém! Igen, nekem is ezt kéne tennem! – odamegy egy lányhoz:

-         nincs kedved randizni? Mondjuk szombat Bronze?

-         Kopj le Xander – Na igen, vegyük azt is, hogy Faith szép… meg neki az a természetes, én meg csak Xander vagyok… De az emberek olyan hülyék ha szerelmesek…