1.

Már leszállt az éj, de a kocsi még mindig úgy száguldott az országúton, mint a versenyautók, vezetője mit sem törődött a kanyarok veszélyével, az esetleges szembejövőkkel aztán már főleg nem. Üvöltő zenének kellett volna társulnia a látvány mellé, de ezúttal az elmaradt. A sofőr elvarázsolt szemekkel kukucskált ki a feketével összemázolt ablaküveg mögül. Látszott, hogy élvezi a sebességet és az őrültséget. Nos az is őrültségnek hangzik, hogy zavaros festéken át nézi az utat, de erre azért nyomós indoka volt – éspedig a napfény, természetesen.

Attól, hogy valaki vámpír, még nem szoríthatja magát kizárólag az éjszaka rövid óráira…

Spike az úton kívül még másra is vetett néha egy-egy pillantást. Az anyósülésen fekvő látszólag békésen alvó lányra tekintett, sebzett tulajdonjoggal. Drusilla, az ő Druja, amióta először megpillantotta, még emberként, mindenkitől sértetten… Nem ő tette magáévá, hanem a lány olvasztotta magát belé. A vérével. És nem érdekelte… az sem, hogy más mit mondott, hogy semmi sem az övé, mert ilyen a vámpírlét, bármit megkaphat, bármit elvehet, de semmi sem a tulajdona… Drusilla, édes lány, hiszen vele van egy évszázada, minden éjjel megosztják egymással az áldozatukat és az ágyukat… lehet ennél jobban egymásé egy férfi és egy nő? Persze Drusilla olyan bolond, repül, csak azt látja amit akar… de senki nem rabolhatja el a társától, nem rabolhatja egy ostoba vámpírmás, újkori Angelus… nem, senki.

Spike egy ideig gyenge volt, leszorított, de többé már nem. Igen, csakugyan megsérült, kerekesszékbe kényszerült, de ennek vége van. Vége van Angelusnak, az átkozott Vadásznak, (csupán kényszerből segített neki egy rövid időre, amíg érdekében állt!), és vége Sunnydale-nek. Ide többé be nem teszi a lábát, hiszen nagy a világ, ez meg egy szerencsétlen hely.

Szóval ájult kedvesével elindult az orra után, hogy élje életét, ahogy mindig is tette, szabadon, boldogan.

Magasan járt a setét égen a hold, amikor Drusilla nyöszörögve kinyitotta a szemét. Csillagos szemei lassan fogták fel a dolgokat. Lágyan hullámzott a teste a kocsi lendülésével. Drusilla utált autón utazni, és imádott, bezárta és kitárta amint a suhanó tájakat nézte.

-  Merre járunk kedvesem? – sóhajtotta a férfi felé, épphogy felfogva alakja körvonalát. Csupán az energiáját érezte, ahogy reszket és villámlik, valami homályos tükrön át.

- Messzire Sunnydale-től… messzire mindenkitől. – suttogta a lánynak Spike, lelassítva a kocsit.

- Rossz Spike! – kezdte sértetten Drusilla – nem akarok elmenni, vissza akarok menni. Ott vár a világvége… - nyafogta gyermekien – már nem érzem annyira a gonoszt… hiányzik a levegőből a bűn! – remegő kezekkel a nyakához ért.

- Ne mondd ezt Dru – mondta Spike hihetetlenül kedvesen – ott van a gonosz, ahol mi vagyunk.

- Igen ahol mi vagyunk – Dru őrült félkacajt ejtett – A városban, a faluban… odakint és bent… ahol mi járunk… Én és Spike és Angelus és Darla… Angelus… hol-hol van ő?

- Mit számít? – vetette oda hamar idegesen Spike – nincs már többé Angelus.

Dru válasz helyett a hajába túrt és hisztérikusan sírt, fuldokolva véve a levegőt. – Elment.. megint elment… - fojtottan ejtette a szavakat.

- Én itt vagyok – mondta megfoghatatlan vággyal Spike.

Drusilla a fiú karjához ért, kétségbeesetten megragadva azt, és rángatni kezdte, a körmét belevágva a bőrkabátba.

A kormány megrándult, és a kocsi kishíján lefordult az útról, egyenesen az árokba, de az utolsó pillanatban újra egyenesbe jött.

- Nyugodj meg, őrült lány! – ordított Spike Drura, aki nyüszítve húzódott az ajtóhoz, kicsire összehúzva magát.

Spike lefékezett az út szélén, és mit sem törődve a zúgó motorral, megfogta a lány csuklóit, és magához húzta.

- Minden rendben van – ölelte magához a hisztérikus remegésben égő lányt. Az néhány pillanat múlva meg is nyugodott, és megsimogatta Spike haját. Már mosolygott amikor a szemébe nézett.

- Látni akarom a csillagokat! – suttogta Dru – repülni akarok!

Ragadós mosollyal bámult ki a letekert ablakon, félig az ég felé nézve.

Spike boldogan nézte a semmitől elvarázsolt lányt, majd a kormányhoz kapott, és újra vágtába kezdett. Itt volt vele Dru, és most nyugodt volt, bár nem tudni meddig lesz az, mikor lesz egy józanabb pillanata, amikor még ezerszer vágja hozzá, hogy miért, mikor, hogyan… de nem számít, mert most vele van, és nem fogja elengedni őt soha többé.

2.

- Milyen vörös a ház – nevetett lenyűgözve Dru – Olyan vörös, mint a vér!

És csakugyan, a ház falai élénkvörösre voltak festve, még sötétben is magához vonzotta a szemet, és egykönnyen nem is engedte el.

- Akarod kedvesem? – bazsalyogta édesen Spike.

- Igen igen igen – csapott le a mondatra a lány.

- Gyere! – Spike megfogta a Dru kezét, és húzta maga után, egészen a ház ajtajáig. Ügyetlenül megnyomta a csengőt, és néhány pillanat múlva ki is nyílt az ajtó. Nem volt még olyan késő, hogy aludjanak odabent.

Spike elővette a legkétségbeesettebb tekintetét, és színészkedni kezdett.

- Segítene? – kérdezte az ajtót nyitó fiatal férfitől – A barátnőm rosszul van…

A ház lakója bizalmatlanul nézett Drura, aki ájtatos szemekkel tekintett vissza rá. Meg kell hagyni, elég ijesztően néztek ki a holdfényben.

A férfi nem szólt semmit, csak kihajolt az ajtón, hogy jobban szemügyre vegye magának az állítólagos beteget. Spikenak sem kellett több, megragadta a férfi ruháját és kirántotta a házból. A férfi üvöltésre nyitotta a száját, de Spike lecsapott, és beléfojtotta a hangot. Épphogy csak megízlelte a vérét, áldozata rögtön el is ájult.

- Jajj! – hebegte izgatottan Drusilla. Spike rámosolygott a vérrel szegélyezett szájával, és Dru felé nyújtotta a férfi nyakát. A lány azonnal odakapott, és nagy kortyokban itta a vért.

Spike a kedvesét nézte, majd optimistán megpróbált belépni a házba. Szerencséje volt, úgy tűnik ez az egy ember lakott itt, és mostmár be tudtak menni a piros házba.

Dru elengedte a férfit, aki örök nyugalommal el is terült a földön. Dru boldogan betáncolt a házba, Spike pedig indult is utána, maga mögött húzva a halottat. Erőtlen mozdulattal becsapta az ajtót, és a férfit otthagyta az előszobában, a szőnyegen.

Drusilla már a nappaliban volt, és elragadtatással figyelte a festményeket a falon. A ház belülről igen igényesen nézett ki, látszott rajta, hogy műkedvelő lakta.

- Ki volt az? – hallatszódott hirtelen egy női hang a hálószoba felől. Úgy látszik a férfi mégsem volt egyedül, éppen egy vendég hölggyel osztotta meg a társaságát.

- Oh! – fejezte ki a véleményét Drusilla.

Spike belépett a hálószobába, egy hiányos öltözékben virító nőt látott kiterülve az ágyon. Hosszú szőke haja meglobbant amint felkapta a fejét.

- Maga meg kicsoda? – kérdezte ijedten Spiketól.

- A balszerencséd kedvesem – mondta Spike gúnyosan és megtámadta a lányt. Annak mozdulni sem volt ideje, máris megkapta a vámpírfogakat a nyaka hajlatába. Spike félig nyitott szemmel csodálta a nő világosszőke haját, miközben megfosztotta az összes vérétől.

- Spikey, nekem nem is hagytál? – kérdezte sértetten Dru.

A férfi visszaejtette a lányt az ágyra, és vágyakozva nézett Drura.

- Még bepótolhatjuk – rázta kedvesen a fejét Spike, és a vámpírlányhoz sétált.

Finom csókot lehelt az ajkaira, és letérdelt elé a földre, megszabadítva a nyakát. Dru izgatottan mosolygott, és lassan felvette a vámpírarcát. Spikehoz hajolt, és egyszerű mozdulattal megharapta a nyakát. A férfi fájdalmasan nyögött egyet, és megölelte Drut, míg az itta a vérét, hosszú barna hajába túrt, és sustorgott a fülébe. Majd felkapta a lányt, és az ágyhoz vitte őt, és lefektette a halott nő mellé. Végigsimította a karját, a hasát, az egész testét. Lassan kihámozta a ruháiból, csókolta ahol csak érte, sima, becéző ajkakkal.. Dru hátravetette a fejét, majd remegő kezekkel segített Spike-ot is megszabadítani a ruháitól, néhány pillanat múlva már a meztelen testük ért egymáshoz. Dru halkan nyögött fel amint Spike beléhatolt, majd egyre hangosabbak lettek ahogy gyorsult az ütem. Szinte vibrált a testük a szenvedélytől, míg nagyot sóhajtva éppen egyszerre érték el a gyönyört.